Az olajkutakon kemény csávók dolgoznak, ezt tudhatjuk onnan is, hogy az emlékezetes Armageddon című filmben megmentették nekünk az egész világot – úgy heten-nyolcan közülük. Most szám szerint nyolcan vannak, ők sem kispályáznak, hisz túlélnek egy repülőkatasztrófát, a gép úgy, ahogy az meg van írva, lezuhan velük, de nekik ez smafu. Mégis valahogy sejtjük, hogy a világ megmentését hiba lenne rájuk bízni – nem véletlenül szignálták ki azt anno csupa világsztárra. Itt egy, csak egy legény van (Liam Neeson) – két szempontból is. Ő az egyetlen sztár, amiből vagy az következik, hogy totál B-filmhez van szerencsénk, vagy az, hogy másra kellett a pénz. Fellélegezhetünk, a Fehér pokol végig illúzióteremtő, majd' azt nem mondtam hiteles – a folyamatos és dinamikus dramaturgiai terheket megingás nélkül cipelő, hovatovább Liam mellé főszereplővé emelkedő – alaszkai miliőt produkál, ami kétségkívül nem lehetett két fillér.
Lezuhantak a szerencsétlenek, túlélték a szerencsések, de a probléma csak ezután bontakozik ki, lévén rossz helyre zuhantak. Mondjuk Alaszkában nem sok jó helyre eshettek volna, ez mindenesetre dugig van kevéssé vendégszerető farkasokkal.
Így megkezdődik egy elég tisztességesen levezényelt menekülős mozi, ahol nem attól kell rettegni, hogy melyik sarokból ugrik elő az alien, hanem attól, hogy melyik fa mögül figyel ki a lompos. De még ezen a téren sem vádolhatjuk azzal az alkotókat, hogy mindig a legkönnyebb megoldást keresték, hanem sokszor a második legkönnyebbet, ami már majdnem nehéz, de annyira azért nem, hogy lassítsa a tempót. Ha tehát át kell kelni egy alsóruházatokból font kötélen a szakadék fölött, nem azon izgulunk, hogy az erre kijelölt nyomorult lezuhan-e vagy átjut, hanem azon, hogy mikor zuhan le, s milyen nehézségeket szenved el addig.
Sajnos nem mondhatom meg, hogy mi a jó az üldözős filmekben, de az sokat segít a mérlegelésben, ha kitalálhatjuk a végét. A Fehér pokol egyenest a képünkbe dörgöli a megoldást, gyakorlatilag a felütéssel. Így már csak elrontani lehet a dolgot. Mindennek a mechanizmusát egy klasszikus (bár nem üldözős) westernnel lehet a legjobban modellezni. A pisztolypárbaj című 1971-es remekben két kiöregedett fegyveres dús honoráriumért megélhetési alapú, élet-halálra játszott összecsapásra áll ki a városka arénájában, harangszóra lőni kell. Johnny Cash és Kirk Douglas farkasszemet (csak, hogy visszakössünk) néznek. Ám a Will Tennerayt játszó művész az előző napon már megpárbajozott az ifjú Keith Carradine-nal. Abe Cross éli túl, világos.
Ez a helyzet a farkasok közt is. Még akkor is, ha szerintem ennek döntetlen a vége. De közben a Fehér pokol maradéktalanul teljesíti a műtörténeti előzményei támasztotta feltételeket: szórakoztató és kitart az utolsó kockáig. Mondom, az utolsóig: ne dőljenek be a VÉGE főcímnek!
