A Maszájok egy kétes hitelességű film a legszebb fekete emberekről, akik valaha is éltek a Földön. A National Geographic képszerkesztője azonban minden egyes képkockáért seggen csókolhatná Manuel Teran operatőrt.
Kelet-Afrika gyönyörű tájain tizenéves, nem kevésbé gyönyörű fiúk indulnak megkeresni az oroszlánok istenét, Vitchuát.
A környéket aszály sújtja, fogytán az élelmiszer, a gyerekek betegek, a törzs legendás erejű harcosát, Tipilitet megette egy oroszlán és a falu törzsfőnöke szerint mindezért Vitchua a felelős, úgyhogy nincs más megoldás, meg kell ölni a félelmetes istent vagy ők halnak meg.
A tíz fiatal harcos vezetője Tipilit öccse, Lomotoon (Parkasio Ole Muntet) lesz, akinek ideiglenes hatalmára Narkossai (Swakei Kipilosh) "vadászik". A fiúkat azonban egy harmadik harcos, a bölcs és kitartó pásztorfiú, Merono (Ngotiek Ole Mako) menti meg attól, hogy idő előtt éhen, szomjan vagy egymás keze által haljanak meg.
Pascal Plisson, aki eddig természetfilmesként dolgozott (Élet és halál misztériuma az állatvilágban), ezzel a munkájával egy hirtelen kanyarban áttévedt az antropológiai film területére. A Maszájok kétségtelen előnye, hogy valódi helyszínen, valódi szereplőkkel készült. De a film műfajával már komoly problémák vannak. Önmeghatározása szerint dokumentumjellegű játékfilm, ami körülbelül olyan, mint a fajellegű vaskarika. Valami vagy dokumentum (non fiction) vagy fikció, de olyan nincs, hogy egy kicsit ez is, meg egy kicsit az is.
Amikor egy afrikai törzs vallásáról, rítusairól van szó, akkor nagyon nem mindegy, hogy az két romantikus képzeletű európai fejében (Plisson és Olivier Dazat forgatókönyvíró) született-e meg, vagy valóban a maszáj hagyományon alapul-e. Nem mindegy, hogy hitük szerint létezik-e Vitchua, hogy tényleg kőből jósolnak-e és hogy csillagokat párosítanak-e az emberekhez. Mint ahogy az sem, hogy adnak-e a maszáj nők eljegyzési ajándékot és megvesszőzhetik-e férjeiket nagy nyilvánosság előtt, vagy hogy egy harcos valóban nem ejt-e csak élelemért vadat.
Persze, lehet, hogy mindez igaz, de mivel itt Európában nagyon keveset tudunk a maszájokról, és különösen erről a filmben Tipilit falvának (?) nevezett nagycsaládról, a film készítőinek nem ártott volna tisztázniuk magukat. Egy azonban biztos, a Kenya és Tanzánia határán, főleg marhatenyésztésből élő népnek 2004-ben bizonyára nemcsak a kockás pléd jutott a civilizációból.
Mindezek miatt valószínűleg akkor járunk a legjobban, ha úgy tekintjük a Maszájokat, mint lenyűgöző látványvilágú játékfilmet. Mert a Maszájok tényleg gyönyörű film. Nemcsak azért, mert az atletikus termetű, elképesztő hegtetoválásokkal, geometrikus testfestéssel és rendkívül kreatív hajfonásokkal rendelkező törzs megkapó karaktereit vonultatja fel, hanem a táj miatt is.
A Kilimandzsáró havas csúcsa, a végtelen szavanna, a képbe mintegy véletlenül besétáló elefántok és a zsiráfok feledhetetlen látványt nyújtanak. A film annyira szép, hogy a National Geographic képszerkesztője minden egyes képkockáért seggen csókolhatná Manuel Teran operatőrt.
A film zenéje (Yvan Cassar) azonban helyenként kifejezetten idegesítő. Sehogyan sem illik ezekhez az archaikusnak tűnő felvételekhez az európai klasszikus zene. A filmnek ettől néha olyan hangulata van, mintha nem is 40 fokos hőségben, hanem valahol az eső áztatta Skóciában játszódna. Az év legtragikusabb zenei aláfestésének díjától a filmet csak Richard Bona kameruni származású dzsesszzenész néhány száma menti meg.
A Maszájok végülis játékfilmnek tulajdonképpen elég jó, a helyszín tökéletes, a szereplők varázslatosak, a történet - néhány dramaturgiai hibától eltekintve - érdekes, aki meg antropológiai filmet akar nézni, az járjon Dialëktus fesztiválra, vagy olvasson addig is Anthropolist.
