Coen-rajongók, figyelem! A táborunkat megosztó fiaskóízű "vígjátékaik" után a forgatókönyvíró-rendező testvérpár egy bitang jól sikerült darabbal tért vissza, és ez nem Véresen komolytalan állítás, ellenkezőleg, véresen komoly.
A Cormac McCarthy bestsellere alapján forgatott eszelős két óra garantáltan egyesíteni fogja sorainkat, melyek olyan tömörek lesznek, mint a Fargo hófedte tájai. 1980-ban a mexikói határvidéken egy vietnami veterán, bizonyos Llewely Moss (Josh Brolin), aki amúgy egyszerű asszonykájával tengeti hétköznapjait egy lakókocsiban, vadászni indul. Portyája során az izzó semmi közepén néhány kisteherautóra és sok-sok hullára, valamint kétmillió dollárra bukkan. A rosszul elsült drogügylet során egymást precízen szitává lövő rosszarcok között van még egy haldokló, aki vízért könyörög, de emberünknél az nincsen. Llewely elhúz a kétmillióval, majd lelkiismeret-furdalástól gyötörve visszatér egy kulacs vízzel, és ezzel elköveti élete legnagyobb hibáját. Ugyanis ekkor érkezik a helyszínre a kétmilla "jogos" tulajdonosa, Anton Cighur (Javier Bardem) is, aki egyrészt pszichopata gyilkos, másrészt nagyon az. Llewelynek épphogy sikerül lelécelnie, a bibi csak annyi, hogy a pénzt tartalmazó táskában, a ropogós bankjegykötegek közé rejtve van egy jeladó, a jeladóhoz tartozó nyomkövető pedig Anton zsebében található.
Képbe kerül még a kiégett, nyugdíj és depresszió felé haladó Ed Tom Bell sheriff (Tommy Lee Jones), aki nyomozni kezd a sivatagi hullahegy ügyében, valamint egy profi fejvadász, Carson Wells (Woody Harrelson) is, akinek megbízója szintén a pénzt akarja. És megkezdődik a hajtóvadászat...
Persze mivel Coen-filmről van szó, a fenti cselekményváz folyamatosan, újra és újra kifordul önmagából, ezért az amúgy kiválóan teljesítő színészek mellett a fatalizmus lesz az igazi főszereplő. A Nem vénnek való vidék bravúros megoldásokat felvonultató sajátos repertoár arról, hogy Coen barátaink mit is tudnak a thriller-készítésről. Nos, úgy tűnik, mindent. Például a folyamatosan visszatérő, szerves komponensként működő, suspense-elemekkel zsonglőrködve zseniálisan bebizonyítják, hogy gyors vágások, száguldó, bukdácsoló kézikamera és idegtépő zene nélkül is lehet vibráló feszültséget teremteni. Sőt ez a bizonyítási tétel nekik annyira működik, hogy szinte képtelenség filmként, tehát igényes hollywoodi lidércnyomásként nézni a látottakat. Ami a vásznon zajlik, az valóság, amit mi, egy lassan szaunává alakuló nézőtérről, a karfát szorítva, rettegve remegünk végig. Vannak persze a feszültséget levezető, bravúrosan megoldott humoros pillanatok is, bár olyan ritkák, mint az Antonnal való találkozást túlélő szereplők.
Elképesztően működő kohéziós elemként még morálfilozófiai fejtegetések és okfejtések is beleférnek a filmbe anélkül, hogy szétfeszítenék annak, Coenék esetében amúgy sem létező kereteit. A halál keresztútján magabiztosan közlekedő Anton mellékszereplőként is domináns figura. Javier Bardem döbbenetes, nem véletlenül arat ő is a filmmel együtt, a különböző fesztiválokon. Megjegyzem, Antonnak Lecter cellájában lenne a helye, és valószínűleg Hannibal húzná a rövidebbet. Azon pedig senki se csodálkozzon, ha esetleg a film megtekintését követő napokban, újabb és újabb, részletekkel kapcsolatos összefüggések ugranak be. Ez nem véletlen. A véletlen az, ami oly gyakran veszedelmes szituációkba sodor, vagy megteremti azokat. A véletlen a választásainkat, döntéseinket olykor felülíró megfoghatatlan. Aminél egy pénzérme ugyan fizikailag sokkal reálisabb, de korántsem veszélytelenebb, noha csavarhúzó helyett is remekül használható? A véletlen mint alkalmi csavarhúzó? Abszurd.
A film után nem lesz az, még véletlenül sem.
