A Pénzcsináló egy sportcsapat sokszor látott sikertörténetét mutatja be egy olyan különleges karakter szemén keresztül, aki a szakmai tudás legjavával bíró csapatfőnökként bár baseballtörténelmi tettet hajt végre, megszállottsága és balszerencséje folytán személyes célkitűzéseinek kötelékeibe gabalyodik bele. Az önmegvalósítás keserű kudarcával Bennett Miller az amerikai álom felszínét kapargatja.

Bennett Miller (Capote) ugyan megragadja a baseball/sport szépségét, amely az egyéni tudás és a csapatszellem mellett éppúgy magában rejti a könnyed mérkőzések unalmát és a ki-ki meccsek feszültségét, ahogy egy-egy pontos vagy pontatlan mozdulat csodáját illetve véletlenjét is, a Pénzcsináló velejét mégsem az Oakland Athletics sikertörténete jelenti. A rendező a sportcsapat rekorddöntését csupán ürügyként használja fel, hogy a stadion reflektorait a zöld fűről az öltözőkre és az irodákra irányítsa. Hasonló tettet már véghez vitt Oliver Stone is a Minden héten háborúval, s sokan az ezredforduló óta esküsznek a sportdráma valamennyi színterét átható maszkulin erőszakosságra, arról nem is beszélve, hogy egyesek Al Pacino harcba hívó öltözői beszéde után vágnak neki egy amatőr kispályás focimérkőzésnek is. No, ez a fajta melldöngető pátosz teljesen hiányzik a Pénzcsinálóból, s nem azért, mert a baseball kevésbé szemszaggató sport az amerikai futballhoz képest, hanem mert Bennett Miller a csapatsport összetett világát a sztárkultusz helyett közönséges munkahelyként tálalja.

Hányattatott sorsú produkció létére – a rendezői széket David Frankel, Steven Soderbergh és Bennett Miller, a szkriptet Stan Chervin, Steven Zaillian és Aaron Sorkin adogatta egymásnak – a Pénzcsináló mindenképpen okos és figyelemreméltó mozgóképnek bizonyul, akár sportfilmként, akár karakterdrámaként tekintünk rá. Előbbi műfaj szempontjából egy viszonylag ismeretlen világba nyerünk bepillantást, a csapatfőnökök és játékosmegfigyelők számorientált munkájába, akik azon törik a fejüket, hogy a legerősebb csapat összeállításával miként vívhatják ki egyszerre a végső győzelmet illetve a tulajdonos anyagiakon múló megelégedését. A Pénzcsináló a baseball-reform kiindulópontját dolgozza fel: Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke (Brad Pitt) megunva a biztos gazdasági lábakon álló nagycsapatokkal való szélmalomharcot, összeáll egy ügyefogyott közgazdásszal (Jonah Hill), akinek számítógépes analízisen alapuló statisztikái segítségével egy szakemberek számára lehetetlen és olcsó együttest hoznak létre.

Miközben Miller forradalmi döntéseik nehézkes elfogadtatását taglalja, a szakmai vezetés háttérmunkái remekbe szabott jelenetek és Aaron Sorkin nyers dialógusai mentén körvonalazódnak. Az alkalmazottaitól elhatárolódó csapatfőnök és az ódivatú játékosmegfigyelők „tizenkét dühös embereinek” munkakörei mellett az edzői (Philip Seymour Hoffmann) működés teljesen a háttérbe szorul, helyet hagyva a sportolóbusiness kíméletlen és taktikus közegének. Egyszerre lélegzetelállítóan vonzó és sokkoló, ahogy néhány képkocka erejéig az egyéni sportteljesítmények átláthatatlan számrendszerekként tükröződnek a monitorokon. E statisztikai megközelítést pazarul ellenpontozza a sportolók életét csillogás nélkül pedzegető beállítódás: a megkötött illetve felbontott szerződések családfenntartók kötelességeit szabályozzák.

A Pénzcsináló tényfeltáró attitűdje azonban unalomba is fulladhatna az életrajzi filmekben ritkán látható központi karakter nélkül. Bármennyire hatásvadásznak is tetszik Billy Beane flashback-ekben tárgyalt múltja, a sportolóként a hozzá fűzött reményeket be nem váltó fickó kóros maximalizmusa az igazi motorja az eseményeknek. Ahogy a Capote esetében az életmű csúcsát és egyben irodalmi áttörést jelentő Hidegvérrel rabul ejti az egoista író motivációit, úgy zavarja össze a Pénzcsináló főhősének önmegvalósító törekvéseit baseball-imádatát megfertőző megszállottsága. Miközben faltörő kosként ront neki, s résnyire át is szakítja a sporthagyomány merev falát, legmagasabbra helyezett célkitűzéseinek várárkába pottyan. A rendező ráadásul cseppet sem tolakodóan, de belecsempészi a figura személyiségébe a babonás hajlamot: Beane folyamatosan halmozódó személyes kudarcélményei láttán A szerencseforgató címszereplőjéhez hasonlatos „cooler”-ként aposztrofálja magát.

Mindennek fényében nem véletlen, hogy a filmért producerként is felelős Brad Pitt – ha nem is átütő, de mindenképpen – lubickol összetett szerepében, ahogy Jonah Hill is komikusi vénáját meghazudtolva kerüli a fészkelődést visszafogott guruként. Jelöléseik már valószínűsíthetően az Akadémia puttonyában tartózkodnak, ahogy Bennett Miller és a közvetett forgatókönyvírói csapatmunka is megérdemel egy aranyszobor közeli vállveregetést. A hollywoodi profizmus felfigyelt egy olyan hétköznapi embertípusra, aki a sors irgalmatlan fintoraként tehetsége és tapasztalata maximális erőbedobásával sem képes elérni a távoli, de elérhetetlennek nem nevezhető életcélt. Más kérdés, hogy a szimpatikus alkotói gárda az akaratlan sziszifuszi munkát csupán az amerikai álom felszínének szentimentális megkoptatásához használja fel.