Beteszed az első Sin Cityt a fénymásolóba, megnyomod a gombot, kijön a második, fakón, szemcsésen. Mi került kilenc évbe?
Nincs mit szidni az új Sin Cityn, és nincs mit rajongani érte. Majdnem hozza az eredeti színvonalát. Ez a film is szenzáció lett volna 2005-ben. Volna. Most? Elég jó, és ennyi.
A Sin City második része az első rész másolata, és épp annyival gyengébb, amennyivel egy másolat szokott. A karakterei élettelenebbek. A történet laposabb. És a látvány? Az ugyanaz – csak kevésbé kreatív.
Minden főszereplő rengeteget beszél, de sehol egy ütős egysoros, amilyennel az első Sin City tele volt. Marv is sokat mészárol, de egyik alkalom sem olyan emlékezetes, mint 2005-ös belépője. És kevés, túl kevés kép éri el az eredeti film minimál-grafikus zsenialitását. Nem próbálom megérteni, hol a hiba – lelketlenebbül írták-e, túl sokáig készült-e, gyöngébb-e az alapanyag Frank Millertől –, egyszerűen nem sikerült remekművé. Szegény filmnek márpedig annak kellene lennie.
A gondolatmenet a következő: „Az első Sin City forradalmi volt. Ha folytatás készül hozzá, az vagy ismét forradalmi lesz, vagy szégyent hoz az eredetire.” Pocsék gondolatmenet – már az „ismét forradalmi” is képtelen ötlet –, de attól még meghatározza a nézői elvárást. Fekete-fehér, nincs helye árnyalatoknak. Olyan nincs, hogy „egy elég jó Sin City”.
Ezért nem kéne folytatást gyártani forradalmaknak? Hát tiltsd meg, ha akarod, én nem akarom.
Annál is inkább, mivel lehet, hogy a nézőben a hiba. A Sin City grafikus erőszakorgiája kevésbé hat az idegekre 2014-ben. A naturális ábrázolás megszokottá vált. És attól, hogy itt fekete-fehérben, rajzoltan és stilizáltan fröccsen a vér, még mindig a naturalitás a kulcs: az, hogy egyáltalán fröccsen. Hogy nem csak eldől az áldozat, hanem mindenféle szövetek is kiszakadnak belőle. Mint a legtöbb olyan filmben, ami nem a 13-as korhatár-karikára hajt. Jobb filmekben ennek funkciója van, rosszabbakban önmagáért való „gore” – de ha pedig az erőszak esztétikája a csúcsról (Kill Bill, Sin City, 300) leszivárgott a tömegfilmbe, akkor a régi meghökkentő már nem az, és az új meghökkentőnek sokkal többnek kell lennie, sokkal kreatívabbnak. Nem feltétlenül durvábbnak – ami ennél durvább, az már horror. (És a Fűrész sorozat például semmit sem tett hozzá az erőszak esztétikájához.) Csak kreatívabbnak: művészibbnek.
Ebben nem sikeres az új Sin City, ebben nem hoz (másodszorra) revolúciót, ezért marad átlagos film.
Az elméletet tesztelhetném, ha kedvesemet, aki csaknem mozi-szűz (és az erőszak-szaturáció terén biztosan az), elvinném a Sin City 2-re. Biztosan elkápráztatná a látványvilág. De aztán az első kitépett szemgolyónál kisétálna. Szóval csöppet sem hatástalan ez a film. El fogod takarni a szemed párszor. De nem ér meg egy hideg estét, már nem.
