A rakodópart alsó köve foglalt a magyar kultúrában. József Attila ül ott, és próbálja megérteni, hogy a fecsegő felszín alatt miért és miről hallgat a mély. Következtetéseit, melyek egyszerre vonatkoznak az egyén, a magyarság és az emberiség körére - tekintettel a költő centenáriumára - nem ismertetjük. Vranik Roland hősei is odakeverednek a rakpartra, és azon meditálnak, vajon hány kilométeres óránkénti sebességgel sodródhat a Duna. Megegyeznek háromban. A kétféle szemlélet összevetése ugyan elkerülhetetlen, de ne legyünk teljesen igazságtalanok, s próbáljunk mentséget találni a fiatal rendező számára.
A művészetben valóban minden hely foglalt, így érezhették ezt a görögök után az antik római alkotók is. A probléma úgy oldható fel, ha elfogadjuk Babits gondolatát, mely szerint az irodalom (művészet) variáció, kombináció, permutáció. De az nehezen várható el egy fiatal, bemutatkozó rendezőtől, hogy ne akarjon újat mondani. Ugyanakkor beleütközik abba a nehézségbe is, hogy feltételezett asztaltársaságában, tanulmányai során másról se hall, mint hogy nincsenek nagy történetek, nincsenek megkérdőjelezhetetlen igazságok. Vranik Roland úgy döntött, hogy néhány kötelező posztmodern sablonon kívül nem mond semmit a világról, viszont megkéri Pohárnok Gergelyt, hogy mindezt fekete-fehérben, invenciózusan és egységben tartva fényképezze. A szakmai siker nem is maradt el: a hazai filmszemle nagydíját kapta a Fekete kefe. A szólás - egyszer volt Budán kutyavásár - csak azért nem igaz a filmre, mert benne nem ebek, hanem kecskék szerepelnek.
A Fekete kefe négy pesti fiatalember egy napját kíséri végig. Az ismertető alapján ők a következők: Zoli, a teológushallgató; Döfi, a festő; Anti, az alanyi költő; és Papi, aki hallgat. A vásznon látva őket annyit megerősíthetünk, hogy Zoli valóban az, akinek az előzetes feltünteti, hiszen betéved a fakultás könyvtárába, és évfolyamtársaival közös fényképezésen is szerepel. A történet egyik pontján azt is megtudjuk, hogy korábban radikális nézeteket vallott, és nyolcra akarta csökkenteni a tízparancsolat számát. Döfiről is igaz az előzetes információ, mert egy meghasonlott festőnőnek megmutatja kisméretű képeit, melyeket a környezetrombolásról készített. Antiról és Papiról nem tudunk meg semmit. De hogy ezzel a négy, szóban jellemzett, valójában mindenféle dimenziót nélkülöző fiatalemberrel mégis történjen valami, a forgatókönyvet operatőr társával együtt író rendező beállítja őket kéményseprőnek. Egy bizonyos középvállalkozó-maffiózó Pejker - csak az árnyát látjuk és a hangját halljuk - megbízza őket a kéményátalány beszedésével, majd az ötödik kerület egyik kéményének bélelésével.
A fiatalemberek többnyire a tetőn feküsznek vagy elszerencsétlenkedik azt a pénzt, amit a főnöküktől kaptak. Megfordulnak a lottózóban, egy kültelki kocsmában, ahol egy postás foglalkozású magyar bukméker szervezésében mongolok rendeznek kakasviadalt, valamint egy szekta székházában. A töredezett eseménysor összetartója az a biokecske, amely vadkendert eszik, s ürüléke rendkívül intenzív tudatmódosító hatású. A kecskét nem akarja eladni a gazdája, ezért a trágyában fantáziát látó kéményseprők a krisnásoktól szereznek egyet. A két kecske sorsa is összefonódik, s egy idő után nem tudjuk, mikor melyik kérődzőt látjuk.
Nem szeretnénk visszatérni rá, milyen minőségű mezőnyben kapta meg az elismerést, a szemle fődíját a Fekete kefe. Valószínű, hogy az alkotókat sem téveszti meg az elismerés. A legfőbb probléma a rendező debütálásával, hogy nem látjuk benne a második filmet. A párbeszédek - akár rögtönzöttek, akár az íróasztalon születtek - kimódoltak és élettelenek. Nem ismerhetjük meg a rendező színészvezetői képességét sem, mert a motiválatlan figurák kapcsán színészi játékról nem beszélhetünk. Maradnak az artisztikus fekete-fehér képek, a többi néma csönd...
