Fekete négyzet

Vámos Veronika és Kovács Gerzson Péter utóbbi években készült kettősei kivételesen izgalmas alkotófolyamatról tanúskodnak, de a táncosnő baleset következtében megsérült: így a vele tervezett új darab nélküle készült el. Tehát a férfi-nő viszony sajátos elemzése helyett most egy igazi férfidarab született, megtartva közös előadásik sajátosságait, melyek a belső utazás, határátlépés, racionalitáson túli érzékelés fogalmaival írhatók körül.

Egy táncos és négy zenész áll talpig feketében a csupasz színpadon, melynek szögletes formáját a közönség felől világító neonsarkok zárják be. Belső zóna. Arcok és testek nem, csak sziluettek látszanak. Mozdulatlanságból ébred a táncos teste, a négy zenész arcára egy pillanatra éles fény vetül, mielőtt egyesével kilépnének a mindent rejtő homályból. A férfiak egyike sem fiatal már, nem kapkod, nem rohan, nem akarja mohón kiharapni részét az életből. Nem civil szereplők, hanem társak egy utazás során. Mintha a legsötétebb szín, a fekete bársonyos rétegeiben bolyonganánk, meglelve annak minden szépségét, derűjét, nagyságát és humorát. Szokatlan, hogy a "fenséges" gránitsúlyú birodalmában ennyi könnyed árnyalat, ennyi esetlen szépség, ennyi élet rejlik.

Kovács Gerzson Péter új darabja a Fekete négyzet vagy a Fehér négyzet fehér alapon című Malevics-festményhez áll közel. De mit kezdhetünk egy felülettel, melyet a két leginkább színek nélküli szín egyike vagy másika jelöl ki, mit kezdhetünk egy formával, melynek szigorúsága csupán az üres teret határolja? A fehér Malevicsnél egyszerre jelenti a semmit (a még nem létezőt) és a mindent (mint lehetőséget). A minden színt elnyelő, de így is színként felfogott fekete pedig szintén egyszerre jelenthet halált és életet, a létezés zárt és nyitott lehetőségű formációját. Malevics a latin supremus (legjobb) kifejezésből kiindulva szuprematizmusnak nevezte irányzatát, melyben - lemondva a mimetikus, ábrázoló jellegről - a "naiv torzítások és természetutánzások" helyett az "égi és földi utak kereszteződését" mutatja meg, kitárva az érzékelés kapuit a racionalitáson túli világ felé.

Ezek a képek, melyek első látásra igen zavarba ejtők, a következő pillanatban a szabadság féktelen derűjével töltik el a szemlélőt. Ha pszichologizálunk: Rorschach-tesztek, melyben mindenki saját lényegét pillanthatja meg. Ha filozófiai oldalról közelítünk: a láthatatlan, a kifejezhetetlen bújik meg e képekben. Ez a definiálatlanság végtelenül bonyolult, ugyanakkor gyermekien egyszerű: nyílt rejtvény, mely mindenkinek megmutatja magát, mégis kevesen látják. Walter Benjamin Malevics festészetét tabula rasaként jellemzi, ezzel szemben ezek a képek nem minimalizálják, felszámolják a formákat, hanem az ideákat, az abszolút formát keresik, a végtelenbe nyílnak.

Kovács Gerzson Péter darabja ugyanígy kimetsz a végtelenből egy színpadnyi, négyzet alakú territóriumot: barlangot. A koreográfus mindent megmutat, de nem segít, nem magyaráz el a nézőnek semmit, egyszerűen csak élvezi ennek a mikrokozmosznak a harmóniáját. Egyáltalán nem mellékes, hogy ez a világ nála sosem szürreális fantáziavilág vagy mesterséges univerzum, hanem a teremtett világ elfelejtett arca. A gazda - a koreográfus - bekeríti házát.

Végeredményben a színpad elején lévő két neonfény sarok és a háttér fényei bárhol kijelölhetnék ezt a szakrális teret. Ez a kitüntetett tér nem a kijelölő által válik szakrálissá, hanem - ahogy a végtelen egésze - fogalmilag az. De ez az apró segítség mégis megköszönhetetlen, annak ellenére, hogy elvileg mindegy, ki és hol jelöli ki a határokat.

Ami Kovács Gerzson Péter territóriumát, tér- és időkapszuláját egészen különlegessé teszi, az a zene. A TranzDanz előadásának tere ugyanis elsősorban és jellegzetesen zenei tér. Jellegéből adódóan pedig éppúgy szakrális, mint ahogy ironikus, játékos is. A zene központi szerepének köszönhetően a Sziklarajzok érzékeny rezdülésekkel átszőtt, pókhálófinomságú részletekkel és finom humorral fűszerezett előadás. Kovács Ferenc (hegedű), Budai Sándor (hegedű), Novák Csaba (nagybőgő) és Oláh Kálmán (hegedű) olyan könnyedén játszik a hangulatok árnyalatain, ahogy csak kevesen. A nagyság és a humor, a fenséges és az ironikus hogyan kerülhet ilyen közel egymáshoz anélkül, hogy gyengítenék, torzítanák egymást? Hogyan lehet, hogy egyik pillanatban megmagyarázhatatlan szorongás borzongat, a másikban apró zenei játékok serege bűvöl el?

Ami igazán fontos, az kisiklik a betűk apró ragadozókarmai közül.