A spanyol mindennapi élet furcsaságait bemutatni vágyó, politikai felhangoktól sem idegenkedő alkotó kéri figyelmünket, az a rendező, aki a Franco-éra súlyos visszásságairól mutatott filmjeiben fontos dolgokat egykor.
Ütős jelenettel veszi kezdetét a mostani utazás, decens taxisofőrnő fiatal heroinista hölgyet vesz fel, erről virágnyelven értesíti társait, kikkel is összegyűlnek egy autópálya felüljárójánál, és mindennemű vacillálást mellőzve ejtik a mélybe a kábulatában mindez ellen még tiltakozni se nagyon bíró leányt. Mint később láthatjuk, a Család, ez az összetartó taxisbagázs (kiket "felülről" támogatnak) ugyanolyan vehemenciával üldözi és szándéka szerint irtja is a konferenciára érkező feketéket, országukban élő arabokat, mint az éjszakai élet transzvesztitáit és dzsankijait. A fasisztoid família tevékenysége nem kevés merőben vulgáris jelenetet eredményez, ami persze nem jelent nóvumot Sauránál, de el is vehetett volna belőlük akár. A történet másik, a fősodorral egybeszövődő szála a Család két tinédzserének egymásra találását foglalja magában, ami nem megy egyszerűen, a lány jön rá először apja galádságára, a fiú papáját viszont éppen drogosok lőtték nyomorékká, s a Család-tagok is szívesen látnák verőembereik között, de végül is a történések azt sugalmazzák, hogy az apák romlott nemzedéke után a fiatalokban ott van a jobbítás szándéka, s noha addig még sok vér folyik el a madridi aszfalton, tán el is érnek együtt egy szebb új világot.
Nettnek hangzik ez így, maga a film már kevésbé sikerült meggyőzően. Az ábrázolt problematikum egzakt voltát innen nézve persze bajos lenne megállapítani, de maga az egész egy kevéssé átrágott, levegőben lógva hagyott gondolatnak hat. Részletszépségeket ugyanakkor közel sem nélkülöz, a régi társ, Vittorio Storaro operatőr nem felejtett el fényképezni, a színészek korrektek, és persze a megállás nélkül dübörgő Manu Chao zenéje is remek, már ha mindezek számítanak valamit úgy egyáltalán.
