Ami az amerikaiaknak a kertváros, az nekünk a lakótelep vagy a bérház. Egy jól behatárolt hely, ahol az élet szemérmetlenül mutatja meg édes nyomorát és keserű örömét. Odaát ehhez a tér viszonylagos tágassága kell, itt viszont már-már nevetséges hiánya. Ott a szelepen szökik ki a feltupírozott indulat, itt viszont csak gyűlik és gyűlik, robbanással fenyegetve.
Az első filmes Daniel Sánchez Arévalo is abban bízik, hogy ha jó helyre sikerül letenni az érzékeny optikát, akkor az összezsúfolt életek egyszer csak közelebb visznek minket a kis és nagyobb kérdések megoldásához. Vagy legalább sokkal érdekesebb kérdéseket szülnek. A helyszín most egy spanyol lakótelep valahol egy ismeretlen város szélén. Nem lepukkant, legalábbis nem úgy, ahogy azt mi elképzelnénk. S bár a film voltaképpen a színek hiányára hívná fel a figyelmet, a szürke zóna lakályos tébolyára, a magyar szem mégis csodálkozva fedezi fel a főhőst körülvevő színeket. A börtön anyakörletének villódzó játékait, a kukák bájosan narancssárga fedelét, és a tetőt kidekoráló naiv freskókat. És ez nem a graffitik vad dühe, hanem valamilyen kényszer, hogy a szürke mégse legyen egészen az.
Minden más viszont szomorúan ismerős. Arévalo bár látszólag sokat markol, valahogy mégis jut ideje mindenre. Éppúgy megpendíti szegénység és kiszolgáltatottság, mint a szerelem kiszámíthatatlanságának elnyűtt húrjait. És beszél barátságról, az eltéphetetlen rokoni szálakról, a szexről mint menedékről, és mindezt úgy, hogy semmi sem lesz túlbeszélt vagy aránytalan. Igaz, szédítő mélységekbe se nagyon merészkedik, beéri azzal, hogy finom kameramozgással minden elillanó érzést megpróbál rögzíteni a vágy hiábavalóságától a szenvedély zaccos üledékéig. És szerencséje van a színészekkel is. Quim Gutiérrez jól hozza a lassan férfivá érő fiatal házgondnokot, aki nem tud - talán nem is igazán akar - kiszabadulni a rászabott kilátástalanságból, és minden vágya kimerül egy sötétkék, majdnem fekete öltöny megszerzésében. De éppúgy szívhez szóló Antonio de la Torre az esetlen báty szerepében, aki minél közelebb kerül a boldogsághoz, az annál nagyobbat ugrik előle. Talán csak a nők erőtlenek kissé, főként Marta Etura gőgös hűvösségét érezzük kimódoltnak, de valahogy ez is segít egyensúlyban tartani ezt a sok hangon muzsikáló dolgozatot. Mert így végül minden türelmesen összeolvad egy sem túl mélabús, sem túl szívderítő alaphanggá. Mintha a telefon búgását hallgatnánk szeretkezés közben.
Dicsérni viszont leginkább azért lehet az alkotást, mert idejében elugrik a kínálkozó csapdák elől. Ha épp sekélyes melodrámába fordulna át a történet, akkor ügyes vágásokkal villantja fel a sztori csöndes humorát, ha meg épp sok lenne a geg, akkor a szívekben kezd el gyorsan zörögni valami. Inkább okos, mint mély film ez. Érzi, hogy nem kell különösen bűvészkednie a technikával, mert a forgatókönyv elég sűrű ahhoz, hogy szinte magától alakítsa a filmet. Tudja, hogy mit akar, és mit nem akar megmutatni. És ettől nem is tér el. Pedig néha ordítanánk egy kis következetlenség után.
