Félig üres

A Tron: Örökség rendezője újra tanúbizonyságát adja, hogy mesterien ért futurisztikus világok és monumentális atmoszféra teremtéséhez, félúton azonban kifogy a szufla mind a sztoriból, mind a karakterekből, ami viszont eztán marad: tátongó látványosság.

Visszagondolva az 1982-es kult-sci-fi 2010-es folytatására, mindössze két dolog maradt meg vele kapcsolatban: a tekintélyt parancsoló IMAX-látványosság, illetve a Daft Punk remek soundtrackje. És ugyan a Feledés eredeti – még ha motivikus szinten ismerős elemekből is összerakott – ötleten alapszik, Kosinski ismét fejvakargatásra készteti az ítészt. Filmje majdnem el tudja hitetni magáról, hogy valami több, valami jobb, valami új, ám a stáblista gördülésekor érzett frusztráció inkább a ki nem aknázott potenciálra hívja fel a figyelmet. Férfiasan bevallom, drukkoltam a Feledésnek, tán pont ezért vagyok ennyire csalódott. Tom Cruise ebben hús-vér Wall-E-ként tartja karban a földönkívüli inváziótól sújtott sárgolyónkon tüsténkedő masinákat, míg rutinszerű hétköznapjai néha-néha felvillanó emlékfoszlányok miatt borúsak. Vajon ki lehet az álmaiban felbukkanó titokzatos nő? Egy lezuhanó űrkabin formájában hamarabb választ kapunk a kérdésre, mint szeretnénk…

Kosinski aprólékosan megálmodott világot tár elénk, gyönyörűen kivitelezett sci-fi kellékekkel és díszletekkel, ahogy az is dicséretes, hogy a stáb vette a fáradtságot és valóban elrepült a forgatásra kiszemelt varázslatos helyszínekre. (Lélegzetelállítóak az Izlandon felvett tájképek!) Delejes, magával ragadó a kezdés, egyszerre baljós és monumentális, a káprázatos kompozíciók alatt – amelyek nagy részét szívesen látnám a falamon bekeretezve – ezúttal a francia illetőségű M83 elektronikus banda dallamai szólnak, hipnotikus hatással. (Ekkor Vangelis munkássága, és a Szárnyas fejvadász alatt dübörgő ritmusok, szintifutamok ugrottak be.) Keserédes nosztalgiával átszőtt élményszámba megy, ahogy a Cruise által alakított Jack Harper szemén keresztül látjuk egykor volt világunkat, miként a kollégájával (élettársával?) folytatott (munka)viszonya is izgalmas kétértelműséggel exponálódik. Azonban amint felfoszlik a Harper életét körülvevő látszat fátyla, úgy inog meg a Feledés dramaturgiai talapzata is.

Kétségtelen, hogy a játékidő végéig kitart a Kosinski által megálmodott világ wow-faktora, és az egyes akciójelenetek is látványosan vannak megkoreografálva, de ez kizárólag a tükröződő-csillogó felszínre vonatkozik. Tartózkodván a spoilerektől: a bonyodalom beindulásától tartogatott fordulatok egyike sem fogja meghökkenteni a rutinos mozilátogatót. Sokkal szívesebben elnéztem volna Harper monoton hétköznapjait, mert bizony minél több a párbeszéd, és minél több figura lép a képbe, annál inkább feltűnő, hogy a dialógok bizony csikorognak, egy-egy mellékszereplő kidolgozására pedig kevesebb időt szántak, mint például az űrkarbantartó házának berendezésére. Ez kivált annak tükrében fájdalmas, hogy a film központi tematikája az identitás és az érzelmek (ezekből van a legkevesebb), ráadásul Kosinskiék érezhetően igenis megpróbáltak épkézláb történetet összetákolni, legalábbis sokkal nagyobb energiát fektettek bele, mint egyes közelmúltbeli sci-fik alkotói (a teljesség igény nélkül: Skyline, A burok, A Föld inváziója: Los Angeles, Amikor megállt a Föld, Men In Black 3, Prometheus, Emlékmás). Mégsem sikerül az Eredethez vagy a Looperhez mérhető, eredeti sci-fi opust összehozni, és ez abban az esetben senkit sem érdekelne, ha a Feledés is egy lenne az eszetlen popcornmozik között, de nem az. Sokkal, de sokkal több lehetett volna. Így viszont csak félig üres az a bizonyos pohár.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu