Külföldön díjakat nyert, itthon betiltották: Mész András Bebukottak című dokumentumfilmje nagy port kavart. Most, harminc évvel később, megtudhatjuk mi lett azóta az akkor, a fiatalkorúak börtönében kamera előtt valló fiatalokkal. A Káin gyermekei három félrecsúszott sors története.
Három évtizede készült Mész András felkavaró alkotása, a Bebukottak, amely a fiatalkorúak börtönébe kalauzolt el minket. A tipikus „beszélő fejes” dokumentumfilmben a rabok szólalnak meg: elmondják miért kerültek be, milyen az élet bent és mit várnak a jövőtől. A megszólaltatott alanyok tizenéves srácok, előttük áll az egész élet, mégsem kecsegtet sok jóval. Bebuktak. Egytől egyig értelmetlen bűncselekményekért kerültek be: hirtelen düh, egy összeszólalkozás, egy eldurvult dulakodás. Egyik gyilkosság se volt előre kitervelt, a pillanat szülte őket, mégis az egész életüket örökre meghatározta.
Harminc év telt el azóta. Ma már az egykori riportalanyok nagy része szabadlábon van. Hogy mi lett velük, azt Gerő Marcell dokumentumfilmje, a Káin gyermekei óhajtja megválaszolni. A rendező három bebukottat kutat fel és szólaltat meg, akik bár az ország különböző részein élnek, helyzetük hasonló. Mélyszegénységben tengetik a napjaikat, a társadalom peremvidékére szorulva. Mi lett velük? Nagyjából semmi. Kiszabadultak ugyan, de továbbra is egyik napról a másikra élnek. Kijutottak, de a rácsok nem tűntek el, csak nagyobb mozgásteret engednek nekik.
Mész András filmje egy nagy kérdőjellel ért véget. Az utolsó, költői kép két fiatalt mutatott, amint épp kiengedték őket a börtönből. Az egyikért érte jött a családja, a másikért nem jött senki. Az utóbbi csak tanácstalanul állt egy darabig, majd elindult lefelé az úton, valószínűleg maga se tudta merre. A két fiatal két eltérő sorsot képviselt, a beilleszkedés, reintegráció lehetőségét, valamint a tanácstalan sodródást, a kirekesztettséget. Gerő Marcell filmje pontot tesz a kérdésre: a beilleszkedés csak ábránd, ezeknek a fiataloknak akkor és ott végleg megpecsételődött a sorsa, hogy először bűnre léptek. Mivel gyerekként kerültek börtönbe, rácsok között kellett felnőniük, ám a benti lét teljesen más dolgokra tanítja az embert.
Bár Mész András filmje után mindenkiben bujkált a kíváncsiság, hogy mi lesz ezután, hova tovább, ha egy narratívaként tekintenénk a Bebukottakra, a folytatás csalódáskeltő lenne. A Káin gyermekeinek ugyan van létjogosultsága, egy teljesen új aspektust mutat be, saját konklúzióra jut, ám a szomorú valóság megmutatása mindössze keveset vesz el a játékidőből, a nagyobb részt a múlton való merengés teszi ki. A film egyrészről konkrétan a Bebukottakból kiragadott jelenetekkel summázza a fontos tudnivalókat a szereplőkről, akárcsak egy „előző rész tartalmából” szegmens egy sorozatepizód elején – ám nem elégszik meg ennyivel. Még egyszer elmondatja a bűncselekmények körülményeit alanyaival, most már harminc év távlatából, amire az egyik ráadásul dühösen kikel. „Fölnyitni egy lezárt könyvet?” – kérdezi, jogosan.
A gyilkosságok újra átrágása ugyanis nem visz minket közelebb az igazsághoz. Ennyi idő távlatából sem nyernek értelmet, újat pedig nem tudunk meg rólunk. Mindössze annyi derül ki, hogy a trauma továbbra sem fakul, ez egy olyan dolog, amit örökké magukkal hordoznak. Ez azonban önmagában nem teszi eléggé izgalmassá ezeket a részeket. A maradék jelenet ellenben már nem ilyen céltudatos, többnyire különféle életképek keverednek a szereplők elmélkedéseivel életükről, vagy az általánosságról. Ezek rendkívül széttartóak, nem fogja őket össze a börtön négy fala, így a Káin gyermekei közel sem olyan kompakt, nyers erővel rendelkező alkotás, mint elődje. Helyette a film egy melankolikus, lehangoló helyzetjelentés a látszólagos szabadságról, a múlt láthatatlan béklyóitól való szabadulás lehetetlenségéről. Gerő Marcell alkotásának azonban szintén emlékezetes záróképe van: gyerekek játszadozásával ér véget. Talán ők, a következő generáció jobb sorsra jut. Nekik még van reményük.
