Tisztában vagyunk vele, hogy a közönség általában az elementáris élmények kedvéért jár moziba - szeretünk röhögni, sírni, undorodni, tátott szájjal álmélkodni, miegyéb. Herendi Gábor is tisztában van mindezzel, filmje perfektül kielégíti a mozijárók latens várakozásait - néhol sztahanovista módon úgy háromszáz százalékra, ami egy kicsit már durva. A rendező azt is jó érzékkel vette észre, hogy mostanában valahogy nem készült olyan komédia, amit a húszas-harmincasoknak szántak - az eddig reálisan létező felhozatal még mindig a kettővel korábbi generáció ún. élményeit és poénjait taglalja, amiért is az egész leküzdhetetlenül avétos.
A számítás láthatóan bevált: a nép fegyelmezetten ül, és beleröhög sűrűn, s a végén a zöm elégedetten távozik. Mindehhez nem kell más, mint hogy a klip- és reklámgyártáson edződött stáb lemondjon arról az igényről, hogy a film valamiféle teljességet reprezentáljon - ez amúgy is csak átok és hamis illúzió. Minek például egy filmbe mondanivaló - ennek mind allegorikus, mind parabolikus formája rögvest lehúz, amit nézőnk vinnyogással és iszkolással konstatál. Vagy: mire jó a logikus cselekményvezetés, ha egyszer tudjuk róla, hogy indokolatlanul megköti az alkotói kezet - nézőnk pedig amúgy is szereti a rajzfilmekből megismert ad hoc fordulatokat meg a váratlan hepiendet.
Tehermentesített filmünk ezáltal valami olyasféle alakot ölt, mint egy péntek-szombat éjjeli súlyos szétesés, melynek során a hős (mi magunk) folyton-folyvást abszurd, ám egyben szórakoztató helyzetgyakorlatokba keveredik, melyek amilyen hirtelen támadtak, oly gyorsan véget is érnek, nincs megoldás, de előbb-utóbb (általában kakasszóra) minden elmúlik. S itt jön a lényeg: zömmel fiatal, tehetséges, elkopatlan arcú színészeket látunk, akik valósággal lubickolnak a rájuk szabott szituációs játékokban, melyeket rendezőnk jó érzékkel és feszes ritmusban tálal.
Nem érdekes, hogy a megformálandó karakterek (szőke nő, naiva, pinavadász menedzser, önjelölt művész, amerikás magyar, szenvedélybeteg takarítónő, túlfűtött titkárnő stb.) eredendően sablonosak, mikor a színészeknek úgyis az a dolguk, hogy ehhez képest hozzanak ki minél többet belőlük. S ők teszik is a dolgukat, s mivel egyszerre vagy féltucatnyian szólóznak egymás mellett, senkinek sincs ideje arra, hogy belemerevedjen a szerepbe. A főszereplők mellett feltétlenül érdemes kiemelni Básti Julit, akinek elég csak egy villanásra megjelenni, no és persze Schütz Ilát. Mindazonáltal nem hallgathatjuk el, hogy filmünkben zömmel ritka szar zenék szólalnak meg - tudjuk, a közeg, a miliő, bizonyára ennek is van magánvaló dramaturgiai szerepe, de azért ennyire nem kellett volna lemenni kutyába. Emellett az sem egészen világos, minek kellett a filmet telenyomni turistáknak vagy álmodozó vidékieknek szánt látképekkel (legalább háromszor mutatják például az alma matert, pedig inkább egyszer se kéne), ettől enyhén bédekker jellegű lesz a Valami Amerika, pedig tényleg nem ezt érdemli. Ehhez képest tetszik a jókais három testvér motívum; igaz, arra eleddig még nem volt példa, hogy a lúzer Baradlay Jenő hozza a zsét, de mint tudjuk, most más idők járnak.
