Emlékeznek még? Szárnyát vagy combját - Louis de Funes főszereplésével. Minden idők egyik legemlékezetesebb gasztrovígjátéka, mely Charles Duchemin-ről, a híres-hírhedt éttremekalauz-szerzőről szól. Magyarországon a Wittmann fiúk rémisztgették sokáig a szakácsokat, étterem-tulajokat. Szelíd gasztroterrorjuk mindössze annyit célzott, hogy legyen a kiszolgálás barátságos, az étel ízletes, és a környezet emberi. Nem luxus ez, elismerhetjük.
Bacsó Pétert megihlette a történet, és maga írt forgatókönyvet a sztoriból. Az ő felfogásában aranyszívűek a gasztrokritikusok: érzékeny lelkű, szinte művész emberek. Különösen egyikük, az Alföldi Róbert által játszott Olivér, aki még templomi orgonán is játszik, hogy a nőknek még megnyerőbb legyen. Folyamatosan álmodozik, főként nőkről, soha valóra nem váló kapcsolatokról. Ezúttal azonban szembe találkozik a kikapós Milicával (Hegyi Barbara), akit éppen arra szerződtetnek, hogy likvidálja a két kellemetlenkedő újságírót. De ő szerelmes lesz, és a végén happy ending, ahogy egy vígjátékban dukál.
A páros másik tagja közelebb áll a földhöz: sokgyerekes családapa, rendőrfeleséggel (Udvaros Dorottya) súlyosbítva. Rudolf Péter hozza a tőle várható szerethető, kisember-karaktert, aki a kritikusi babérokról is le tudna mondani némi készpénz fejében. A dolog legkellemesebb része mindenképpen az evés: a rendszeres vendéglő-járás, az ízlelés, az elemzés, és a cikkbe fogalmazás. Ezek a filmnek is a leginkább sikerült pillanatai.
A történet egyéb sallangjai, a szerelmi szál, a krimivonal nem túlságosan mulattatóak, és ki is lógnak a történetből. Minden a két remek színészre épül, akik meg is tesznek mindent a siker érdekében, de helyenként ez is kevésnek látszik. Kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a forgatókönyv vérszegénységét, és ötletnek álcázott sutaságait. Bacsó a komédiát vegyíti a szatíra műfajával. Egyszerre akar fergeteges vígjátékot és társadalomkritikát. Nem illik össze a kettő, "elütik egymást a nyeregből". Különösen a Milica-figura zavarba ejtően esetlen: nem Hegyi Barbara játéka, hanem maga az ötlet, hogy rövid, fekete parókás/hajú likvidátornő üldözze a kritikusokat, akiről kiderül út közben a belső érzékenység, a romantikus hajlam. Túl sok energiát pazarol erre a forgatókönyv, és kevesebbet a gasztronómiára, a konyhák környékére, pedig az valószínűleg nagyobb eséllyel lehetne érdekes. A bacsói szatíra sajnos idejétmúltnak tűnik. Az önmagában is abszurdoid alapötletből kevesebb abszurditással, és több valós vagy a valóságra emlékeztető elemmel élvezhetőbb film születhetett volna.
Élveznivaló persze így is akad, hiszen Alföldi és Rudolf komédiázása pazar, női jelmezes fellépésük is fergeteges. Tökéletes gourmand-oknak tűnnek. Irigykedve nézhetjük azt a sok finomságot, amit meg "kell" enniük. Ebből még többet elbírnánk, és kimaradhatnának a rendőrségi epizódok, a főszerkesztő szerelmi légyottja (apropó: hiányzik a szerkesztőségi élet!), a templomi romantika, a lövések, mérgezések. Kár, hogy ebből a remek ötletből nem lehetett ütőképes forgatókönyv, csak egy langyos groteszk, amin néha nevetni is lehet.
