Mindig szerettem volna eljutni egy nagy divatbemutatóra - Milánóba, Párizsba vagy New Yorkba: közelről látni a szupermodelleket, jobb népeket, majomkodó tervezőket, de főképp a felhajtást, végül is erre voltam a leginkább kíváncsi, az atmoszférára, ami nem jelenik meg a lapokban. Robert Altman a Divatdiktátorok (Pret-a-porter) című filmjében végre elvitt ide is. (A hibásan írt francia cím az olcsó konfekcióruhát jelenti - ez egyben az indító poén...) Moziját több botrány is kísérte, a nagy divatcégek bojkottálták, sőt párizsi forgalmazását meg is tudták akadályozni, merthogy a szatíra ugyan klassz, de állítólag ebben a szakmában az ilyen szemétkedő művészi vízión dollármilliókat lehet veszteni. Pedig a divatlobbynak nem kellett volna ennyire pedáloznia, mert Altman mester műve ezúttal nem sikerült: valahogy mindent bele akart csomagolni, a média kritikáját, az egész flancos világ torzképét, az őrült nők ketrecét, a csendben nyomuló pénz hatalmát és a gyilkosságban nyomozó balfácán rendőrséget. Hát ez a mozaik nem jött össze.
Egyetlen dolog sikerült: a felhajtás atmoszférájának érzékeltetése. Először is itt majdnem az egész filmvilág szerepel: Lauren Bacall (emlékszenek még rá?), Anouk Aimée, Julia Roberts, Mastroianni, Sophia Loren (vetkőzőszámmal, hatvanévesen!), Tim Robbins, Harry Belafonte, Kim Basinger és még sokan mások. Persze van, aki csak egy vágókép erejéig, de itt van, és keverheti az őrületet - ettől viszont alig érteni a filmet.
Mert a cselekmény csak jelezve van: Mastroianni Moszkvából elindul és találkozik egykori szerelmével, Sophiával - a nőnek viszont éppen meghalt a férje (ebben az ügyben nyomoz a rendőrség). A látogatás apropója a párizsi divatbemutató, ahol az egész világ összesereglik - Naomi Campbell és Linda Evangelista, szóval a megacsajok, milliomosok, transzvesztiták és persze skriblerek meg tévétársaságok. A háttérben az egyik tudósítót (Tim Robbins) egy riporternő (Julia Roberts) kitúrja a szobájából, de mivel mindketten erőszakosak, egyik sem lép le, a kis kégli harctér lesz, ők ketten meg fújnak egymásra, aztán - hogy, hogy nem - már ágyba is bújnak. Ahonnan csak a film végén jönnek ki, a bemutatók sorozatát a tévén nézik és tudósítják. Igazuk van: a kifutó csak a médiában létezik... A helyszínen a cégfőnökök, tervezők, megcsalt nők, féltékeny homokosok és persze frusztrált tudósítók ölik egymást - a ruhák csak apropók a nagy médiacsatához. Micsoda különbség: a világesemény, amely képernyőről maga a csoda, közelről állatkert tűzvész idején. Gondolom, ez ennek az összecsapott mozinak az üzenete.
Persze Altman azért a szakma fenegyereke, így aztán mégiscsak feldob néhány zseniális snittet. A legjobb divatfotós egy blazírt ír fiú, akit viszont három nagy divatlap is meg akar szerezni. A szerkesztők törik magukat, a fotós meg hol azt kéri, hogy térden állva, hol hogy ágyban imádják - aztán előkapja minikameráját, és máris készül a botrányos képsorozat. Neki ez a hobbija, egyébként úgy unja a divatfotót, mint én a hatos villamost csúcsforgalom idején. Basinger a tévériporter, erőszakos, undorító. A poén az, hogy halvány fogalma sincs arról, amiről beszél, csak nevekre utazik, észre sem veszi, hogy mellette igazi szenzációk történnek. A végén, amikor a szupercsajok tüntetésből meztelenül vonulnak a kifutón, bedobja a törülközőt, és elmenekül.
Merthogy ez a slusszpoén: a kigolyózott divatkreátor úgy dönt, hogy elfogadja ugyan az ízléstelen Nagy Pénz kivásárlási ajánlatát, de még egyszer utoljára betart a szakmának: ezért vonulnak a lányok ruha nélkül - divatbemutatón. De ez Altman gegje is: az istenért, térjetek már vissza a földre - eszelős (hordhatatlan) dizájnjaitokból éppúgy, mint a média mindent elhazudó világából.
Mintha lehetne: ennek az állatkertnek mi már rég lakói vagyunk, csak néha megengedik, hogy nézőként sétáljunk benne. Mint most Altman mozijában.
