A liberalizmus dogmáinak elemzése után, az Amerika-trilógia befejező darabjának elkészülte előtt, Lars von Trier, a Dogma-filmek atyja látszólag szűkebbre vonja a gondolati horizontot. A cégműködés természetrajzát analizálja új alkotásában. Műfajt is vált: a melodrámák után komédiát ígér. Szó szerint ígér, hiszen a történet elején narrátorként közli a nézővel a vígjáték tényét, majd a végén is szükség lesz némi műfaji-esztétikai magyarázatra, mert a felszabadító nevetés igencsak nehezen szakad ki belőlünk.
A történet színtere a rendező szűkebb hazája, Dánia. Az alapszituáció a komikum ősi változatára, az álszerepre épül. Ravn, egy számítógépes cég vezetője fölkér egy munkanélküli színészt, Kristoffert, hogy játssza el néhány napig a vállalkozás állítólagos amerikai nagyfőnökének a szerepét. Ravn tapasztalt üzletemberként mindenféle papírokat, titoktartási nyilatkozatokat írat alá a színésszel, megad néhány információt a cég működéséről és munkatársairól, aztán irány a tárgyalószoba. Eredetileg a fölkérés csak arra vonatkozott, hogy az állítólagos amerikai főnököt bemutatják a cég leendő új tulajdonosának, de az adásvételi szerződést felhatalmazottként már Ravn szignálja. A leendő izlandi tulajdonos azonban a gesztusban nemzete újabb megaláztatását látja, a négy évszázados dán rabszolgatartó uralom felélesztési kísérletét, ezért ragaszkodik ahhoz, hogy az adásvételi szerződést az amerikai tulajdonos írja alá. Ez a feltétel pedig meghosszabbítja Kristoffer szerepét. Megismerkedik az alkalmazottakkal, a cég múltjával és jelenével. A tét pedig nem kisebb, mint hogy a színész aláírja-e az okmányt...
Lars von Trier véleménye nem változott a világról, emberi kapcsolatokról a Dogville és a Manderley óta. A földi világot, benne az embert az idiotizmus jellemzi, az úgynevezett fejlődés, illetve a jelen mozgatórugója pedig a hazugság, a másik kíméletlen átverése. A dán rendezőt nem elsősorban az állandó formanyelvi megújulás különbözteti meg kortársaitól, hanem az, hogy gondolkodik. A nehezen cáfolható alaptézist sokfelől körbejárja, a probléma színét és fonákját is fölmutatja. Ahhoz, hogy a világról valljon, elég egy cég működését bemutatni.
A komikus alaphelyzet nem gegek sokaságát szüli - az izlandi üzletembernek a dánokra szórt átkain kívül nincs okunk a nevetésre -, hanem azt a kérdést feszegeti, hogy szükség van-e szakértelemre egy cég, esetleg egy nagyobb közösség vezetésében. Nincs - hangzik a lakonikus válasz. A szakértelem mítosz, a vezetői rátermettség pedig néhány erkölcsi norma felfüggesztését jelenti. Saját megnyugtatásunkra még mondhatjuk, hogy ez meglehetősen demagóg álláspont, mint ahogy az is elcsépelt közhely, hogy a vagyonok mögött bűnök húzódnak. Ravn ugyanis munkatársai pénzéből alapította a céget, amelynek eladásából viszont kizárja őket. Az már egy kicsit kellemetlenebb kérdés, hogy kell-e tudni a munkatársaknak arról, hogy mit dolgoznak. Nem, s ezt két dologgal lehet kompenzálni. A cég iránti lojalitást megkövetelő lázas igyekezettel, illetve olyan szakszavak használatával, amelyeknek jelentését senki sem érti.
Aztán jön a Lars von Trier-i pofon, a probléma új megvilágítása. Miért jó az embereknek, ha átverik őket? Miért jó a cég akolmelegében? Ha a farkas már félig megette őket, miért várják a hiénát is? Talán a legkellemetlenebb a rendező tanmeséjében, hogy nincs az a pont, amelynél lejjebb ne lehetne menni az emberek manipulálásában. Az észérveket, az emberek tényleges sorsára való hivatkozást törölni kell a retorikából.
A Főfőnök keserűen beszél a művészet szerepéről is a nagy átverési folyamatban. A főszereplő színész ócska ripacs, aki - önmaga mentségére - a szerep belső logikájából hozza meg a végső döntést. Pénz beszél... Nem hiányzik a rendezőből az önirónia sem; a korábbi filmkészítési elveket megújítva-megtartva vallja: a Dogma olyan film, amelyet nem lehet hallani, pedig a szöveg a fontos...
