Kamera által élesedik a kép, amelyből Sarah Polley családja múltjának soha fel nem dolgozott történeteit igyekszik kiolvasni.
Sarah, én vagyok az apád
Semmi logikus magyarázata nincs annak, hogy az Apáim története leköti a nézőt. Dokumentumfilm, ehhez képest igen hosszú játékidővel, a konfliktus – uram bocsá' – bagatell ezen a szinten, a fő- vagy inkább központi szereplő és rendező pedig, bár valóban elég híres, de azért talán nem tart még ott, hogy ennyire maga felé fordítsa a kamerát. Kit érdekel Sarah Polley gyerekkora, vagy anyjának félrelépései? Vesztett helyzetből persze láttunk már visszajönni hasonló produkciót, ám többnyire az szokott kiderülni, hogy ez a látszólag unalmas történet mégis érdekes tud lenni. Nincs kétségem afelől, hogy sok néző ezúttal is valami hasonlót élt meg. Én nem: engem a film felénél sem érdekelt még, hogy ki az igazi apa és a végén se. Ami érdekelt viszont, hogy Sarah Polley, a filmes, bevitt egy olyan formanyelvi csapdába, ahol ha nem lennének gúzsba kötve a kezeim, megtapsolnám érte.
[img id=575180 instance=1 align=left img]A lehetséges objektivitás
Az Apáim története dokumentumfilm, akkor is, ha az archív felvételek előbb-utóbb gyanúsakká válnak, majd le is lepleződnek – végül pedig werkvideók bemutatásával Polley még meg is forgatja bennünk a kést. Mi tagadás, a szerkezet akkor is profinak tűnik, amikor még csak a szokásos, de nem avítt doku-megoldásokat mutatja be mint kötelező gyakorlatokat, vagyis tévés és családi archívok, beszélő fejek, illetve a szereplők nyilatkozaton kívüli reakciói alkotják az anyagot. Keretet a – most már tudjuk: nevelő – apa saját könyvének felolvasása adja (tetszetős posztmodern kilengés, mindahányszor a keverőpult mögül Sarah közbevág, akár a legszentimentálisabb mondatba, hogy ismételje meg, mert elharapott egy hangot), hozzá térünk vissza és vissza, mint akit a legjobban megrázott az egész felismerés. Nem tévedés, őt és nem Sarah-t, aki pedig komoly hazugságban élte le egész életét. Legalább is filmesként fura mód ezt a hatást kelti, mintha tényleg csak rendezője, riportere lenne egy dokumentumfilmnek, aki a lehető legprofibb mentalitással végig kívülálló marad és véletlenül sem kommentálja vagy véleményezi az elhangzottakat. Miközben az alanyok saját testvérei és vélt vagy valós szülei, a téma pedig ő maga.
Ez is volt, vagy lehetet
Az egyetlen hiányosságot akkor fedezhetjük fel, amikor Polley elmondja, számára nagyon érdekes, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága, hogy ugyanazokra az eseményekre többen többféleképpen emlékeznek. Ezzel a valóság megismerésének képtelenségét állítja fókuszba rövid ideig (ha kicsit filozofikusabbak akarunk lenni, eleve az objektív valóság létezését kérdőjelezi meg), mintha erről a nem csak művészeti, de globális, jóllehet kicsit sem nyilvánvaló problémáról akarna beszélni. De nem teszi, legfeljebb megállapítja, hogy a kérdés létezik, azt fel lehet tenni. Talán nem akarta különösebben elvonttá tenni filmjét, amelynek fentebb felsorolt tulajdonságai így is elég nézőriasztóak lehetnek. Ne is legyenek nagy ábrándjaink az Apáim története fogadtatását illetően, egy szűk, de minden bizonnyal tartalmas élménnyel távozó közönség leli majd örömét benne.
Kinek ajánljuk?
- Dokumentumfilmek új irányait kutatóknak.
- Kifejezetten fesztiválközönségnek.
- Aki nem biztos benne, ki az apja.
Kinek nem?
- Akik nem kívánnak kísérletezni.
- Akik interjúrészleteket maximum az esti híradóban hajlandóak nézni 5-8 mondat erejéig.
- Akik eddig se kedvelték Sarah Polley-t.
7/10
