A Fekete víz művészhorror idegesen babráló kezekkel, több hektoliter mocskosan kavargó hangulati elemmel, meg a Twin Peaks zeneszerzőjével. Műfajok, ha találkoznak.
Rettegett már fejét csendben a párna alá temetve a hajnal előtti hosszú és sötét órákban, miközben ott kint, valahol, még a koromfekete semmibe vesző folyosón is túl, a fürdőszobában vészjóslóan csepegett a csap? Nézett már iszonyodva a wc-kagylóba, azon töprengve, hogy mi rejtőzhet a szaniter alatt? Látta már valaha Freddy Kruger arcát kirajzolódni a plafonon egy megállíthatatlanul növekvő, penészes foltban? Fogta már el jeges félelem a "vízvezeték-szerelő" és a "duguláselhárítás" szavak hallatán? Ha a négy kérdésből legalább kettőre igennel válaszolt, Ön a hideg verejtéktől a moziszékbe tapadva fogja végignézni a Fekete víz című japán horrorfilm amerikai remake-jét, legalább egy igen válasz esetén némi popcornnal és kólával képes lesz ébren maradni, viszont ha nincsenek csövekkel, szennyvízzel vagy rozsdás csaptelepekkel kapcsolatos fóbiái, Ön biztos, hogy a vészkijáratot jelző zöld világítótest tanulmányozásával fogja elütni a vetítés százöt percét.
Túl sok ijesztgetés
A Kör írójának új filmjét Amerikában az a Walter Salles rendezte, akit a Che Gueverra fiatalkori kicsapongásait bemutató Egy motoros naplója, és a Rio De Janeiró-i nyomorromantikáról éneklő Központi pályaudvar miatt leginkább széplelkű művészfilmesként ismerünk. Éppen ezért nem meglepő, hogy a Fekete víz sem egy szimpla kőkemény horrorfilm, nincsen benne nyáladzó vagy éppen rohadó húsú rémület, de még csak egy eszelős tekintetű tinédzser se tűnik fel hirtelen a sarokban. Van viszont elnyújtott feszültség, feketén csillogó víz és nyomasztó atmoszféra, amennyit csak a celluloid elbír.
A Fekete víz egy lepattant lakótelepen játszódik, ahol lakást bérel a férjétől éppen most váló, idegileg labilis Dahlia és lánya. A házban nem működik semmi, a gondnok tájszólásban beszél, a fölső szomszéd lakásában pedig térdig ér a mocskos szennyvíz. Lassan kiderül persze, hogy a ház szörnyű titkokat rejt, és egyébként is a tapéta alatt gonosz szellemek lapulnak. Csendben osonó múlt és ártó szándék, mindez a megszokott a hangeffektekkel kísérve. A cselekményt azonban rendesen megbonyolítja a gyerek láthatása miatt éppen pereskedő férj, egy ideig nem tudjuk, hogy most a Rettegés házát, vagy éppen a Kramer kontra Kramert látjuk, nem egyértelmű, hogy akkor a végkifejletben a kísértetekkel vagy az ügyvédekkel kell-e megküzdenie Jennifer Connellynek.
Mindez akár izgalmas is lehetne, főleg, hogy a színészek is többet nyújtanak, mint egy átlagos horrorfilmben, ahol csak jó nagyot sikítani, meg spriccelő artériákkal elvágódni kell tudni. Ráadásul az atmoszférát a Twin Peaks óta világhírű Angelo Badalamenti zenéje támogatja meg, mégis mindez egy idő után érdektelen, a vászon mögött villogó művészkedéssé válik. A Fekete vízben ugyanis túl sok a hangulati elem, a lakás olyan undorító, hogy még egy hajléktalan is megrémülne, a mosókonyhába a terrorelhárító osztag is csak erős fedezettel merészkedne le, és egyébként is túl sokszor ijedünk meg ok nélkül, a végén már hagyjuk a fenébe az egészet. És akkor még az eltántoríthatatlan horror-rajongókra tekintettel azt nem is boncolgattuk, hogy a végkifejlet legfeljebb a Fitt Mama Magazin olvasóit hatja meg, a többiek csak egy jóleső nyújtózkodással fogadják majd a drámainak szánt lezárását.
