A feelgood movie-k ügyeletese egyértelműen Lasse Hallström lett az utóbbi években. Legújabb munkája, Az élet ízei megint csak hozza, amit egy ilyen filmnek hoznia kell, de a szeretet, a mosoly és a szívmelengetés mellett most némi erotika is fűszerezi a képet. Na, nem az emberi testet csupaszítja le: kajapornóval kényezteti az érzékszerveket.
A Csokoládé, a Lazacfogás Jemenben, a Hacsi, a Kedves John vagy a Menedék rendezője A hipnotizőr krimis kitérője után ismét azt csinálja, amihez a legjobban ért: érzelmileg manipulál, de csak annyira, hogy jószívvel megbocsássuk neki. Az élet ízei a francia és az indiai konyha, két, a szerelmet már maga mögött hagyó ember és két karrierista fiatal találkozásának története. Három találkozás, három egymással párhuzamosan kibomló szál, ami nem vezethet máshová, mint konstans mosolygáshoz. És éhséghez. Bizony, bizony éhséghez, amiről egyértelműen Linus Sandgren operatőr tehet, aki nem átallja szinte beledugni a néző orrát a levesesfazékba, nem átallja olyan közel hozni a fűszeres üveget, hogy szinte eltüsszentjük magunkat az intenzív illatoktól.
Szóval Az élet ízei hat az érzékekre, és hat az érzésekre. Kiszámíthatóan, szinte konfliktusmentesen, de rendkívül szerethetően. A Richard C. Morais Madame Mallory és a kis indiai konyhafőnöke című könyve alapján készült filmben Hassan Haji (Manish Dayal) álma, hogy szakács legyen. Miután családjával elhagyja Indiát, egy kis francia falucskában köt ki, ahol apja (Om Puri) Madame Mallory (Helen Mirren) éttermével szemben nyit vendéglőt. Kitör a kulináris háború, ami aztán hamar barátságba, szerelembe, csillaghullásba fordul. Mert ugye minden jó, ha jó a vége.
Az élet ízeinek pedig jó a vége, jó a közepe, és jó az eleje is. Hogy nincs benne semmi meglepő? Hogy felesleges hőseink szenvelgése? Hogy elmarad a nagy katarzis? Ez bizony mind igaz. De nézzen Lars von Triert, aki ki akar borulni – aki pedig egy kellemes estét szeretne magának, maradjon a biztos kezű Lasse Hallströmnál.
