Furcsa véletlen, hogy két francia női rendezőt is foglalkoztat mostanában az időutazás kérdése. 2012-ben Sylvia Testud Valaki más élete című filmje után Noémie Lvovsky is megrendezte a maga „másik korban ébredek fel” moziját. Nem sci-firől van szó, az időutazás inkább egyfajta eszköz, melynek a segítségével a rendezőnőknek és általuk női hőseiknek lehetőségük nyílik az önvizsgálatra.

A Camille Lvovsky ötödik nagyjátékfilmje rendezőként, amiben előző filmjei kedvelt témáit járja ismét körül: a múlt feldolgozásának nehézségéit, a családi kapcsolatok, vagy a hosszú távú szerelmek állandó problémáit. Camille (magának Lvovskynak a megformálásában) egy középkorú, jobb napokat is látott színésznő (némi önirónia?), aki mára alkalmi munkákból próbálja eltartani magát. Iszik, és a férje épp elhagyni készül (persze) egy fiatalabb nőért. Megviselt hősnőnk egy szilveszteri buli után másnap reggel 25 évvel korábban, tizenhat évesen ébred. (Testud filmjében a fiatal, karrierje küszöbén álló, szerelemes Marie tizenöt évvel később ébred és azzal kell szembesülnie, hogy csak a munkájának él, és hogy az ő szerelemmel induló házassága is teljesen megromlott.) Tulajdonképpen mindegy is az időutazás iránya, a két film lényegében ugyanazokat a kérdéseket feszegeti: Tudunk-e változtatni az életünkön, ha boldogtalanok vagyunk? Mit csinálnánk másképp, ha újrakezdhetnénk? Milyen döntéseket kellett meghoznunk az életben és utólag máshogy döntenénk-e?

Camille tizenhat évesen ébred, így újra találkozhat elhunyt szüleivel és újra élheti az első szerelmet is. Hősnőnk tehát kap a sorstól egy második esélyt, és elszántan próbálja is újraírni saját történetét. Anyját orvoshoz küldi, valamilyen előre nem látható egészségügyi probléma kimutatására, későbbi csalárd férje udvarlását pedig kétségbeesetten próbálja hárítani. A történet végére addig a felfedezésig kell eljutnia, hogy míg egyes dolgokról lehetőségünk is van máshogy dönteni, másokat viszont egyszerűen kénytelenek vagyunk elfogadni. Lvovsky nem "csak" rendezi a filmet, a forgatókönyvet is írja (társalkotókkal együtt), sőt a főszerepet is ő játssza el. A cselekmény minden egyes pillanatában ő áll a középpontban. Munkája egy őszinte kitárulkozás tele nosztalgiával a nyolcvanas évek és a szenvedélyekkel teli tinédzserkor iránt.

A film remek felütéssel indít. A főcím alatti jelenetsor lényegében az egész filmet magában foglalja. Gyönyörűen stilizált képsort látunk: apró, lányos csecsebecsék, alkoholos üvegek és cigarettás dobozok repülnek egymás után, lassított felvételen visszafelé, hogy utána még kövesse őket egy csodálkozó macska is. A film egész tematikája benne van ebben a rövid, a humoros hangulatnak is megágyazó főcím alatti jelenetben. A komikus miliő megteremtéséhez jó alapanyagot nyújt maga a kor, amibe visszarepülünk: a 80-as évek a maga bugyuta slágereivel, őrült színes ruháival és hajviseleteivel.

Időutazásos témájú filmek esetében mindig érdekes kérdés, hogy ugyanaz a színész/színésznő játssza-e el a fiatal és az idősebb alteregót. (Gyakran szokás ilyenkor egy megváltozott frizurával érzékeltetni az idő múlását). Lvovsky húzása azonban a 25 évnyi időtávlatra tekintve meglehetősen merész: a tizenhat éves lányt és a negyven éves asszonyt ugyanúgy saját maga formálja meg. Míg nekünk egy középkorú színésznő jelenik meg a vásznon tarka harisnyában, rövid szoknyában és egy sárga walkmannel a zsebében (amiből olyan 80-as évekbeli popslágerek szólnak, mint a 99 Luftballons), addig a film szereplői tininek látják őt. Ez az anomália persze remek humorforrás. A vicces jeleneteket tovább fokozza, hogy hősnőnk későbbi férjét, Ericet és az ő tizenhat éves alteregóját szintén ugyanaz a színész (Samir Guesmi) játssza (bár neki egy kicsit jobban áll a bicikli és a farmerdzseki). Lvovsky és Guesmi mellett a mellékszereplők is mind remek alakítást nyújtanak: a túl engedékeny, lányuk furcsa viselkedésén csodálkozni nem győző szülőkön át a szinte karikatúráig eltúlzott tini barátnőkig.

A Camille a Cannes-i filmfesztiválon debütált, de a főleg poénokra kihegyezett történet nem csak a fesztiváljárókat célozza meg, hanem nyit a szélesebb, nemzetközi közönség felé is. Ugyanakkor a franciák is megtalálhatják benne a maguk szórakozását: a film a francia mozi nagy alakjait is megidézi a mellékszerepekben. Csodálatos órásmesterként feltűnik Francois Truffaut állandó fétisszínésze Jean-Pierre Léaud és a francia vígjátékok egyik ismert alakjának, Denis Podalydèsnak is jut szerep ebben a romantikus komédiában.

A humor előtérbe helyezése nem csak előnye, hanem hátránya is a mozinak. Míg a poénok általában jól működnek, addig a drámai részek leginkább elsikkadnak (pedig ebből is van jó pár, az olyan mellékszálaknak, mint az anya halála, a megvakuló barátnő, a felnőttkori alkoholizmus és a boldogtalan házasság valószínűleg könnyeket kellene csaljanak a szemünkbe), különösen a történet befejezése sikerült laposra. A vígjátékba beleerőltetett sci-fi szál a tudós karakterével (az időutazás megtörténésének bizonygatására) teljesen kiforratlan és indokolatlan, hogy olyan kényes témák pozitív színben való feltüntetéséről már ne is beszéljünk, mint a fiatalkorú terhesség, vagy egy tizenhat éves tinilány és a nála legalább húsz évvel idősebb tanárával való viszony. Úgy tűnik a franciáknál szerelemben mindent szabad.