Mi lenne, ha Izrael rendelkezne atombombával? Mi lenne, ha mintegy mellékesen elvesztené azt? Mi lenne, ha egy őrült náci az amerikai elnök életére törne? És végezetül mi lenne, ha Harrison Fordot Ben Affleck alakítaná? A válaszokat a Rettegés arénája című film rejti.
A magyar cím egy kicsit megijesztett, a Rettegés arénájáról ugyanis nekem elsőre egy vérgagyi hangalámondásos kungfufilm jutott az eszembe, amiben valamelyik másodvonalbeli amerikai akciósztár, teszem azt Sasha Mitchell egy illegális gladiátorviadal keretében péppé masszíroz pár tucat hülyén vicsorító izomarcút, hogy bosszút álljon bátyja gyilkosain, vagy hogy a túlélőnek járó hatalmas pénzösszegből kifizethesse kishúga életmentő műtétjeit. A műsorújságban található rövid ismertetőből szerencsére kiderült, hogy a filmben nem sok szó esik életre-halálra folyó pankrációról, és valószínűleg lassított képsorokban kifröccsenő agyvelőt sem mutatnak benne, ezért egy kicsit felszabadultabban indultam a moziba.
Azért még így is jó adag szorongás maradt bennem, hiszen a világ elpusztítására törő, őrült náci milliomosról, Amerikában felrobbanó atombombáról és világháborús veszélyről szóló történet első hallásra zavarba ejtő hasonlóságot mutatott olyan filmek cselekményvezetésével, amelyekben néha mágneses talpú cipővel falra mászó szmokingos szuperügynökök, ördögien kacagó gonosz tudósok, és gyilkos mutáns pókok is feltűnnek. Amikor azonban a stáblistán megpillantottam Tom Clancy nevét, rögtön megnyugodtam, mivel a Vadászat a vörös októberre írója éppen megdöbbentően élethű történeteiről ismert, sőt egyenesen a valóság előtt jár regényeivel, sokak szerint még az al-Kaida is egyik könyvéből lopta a rakétának használt utasszállítógépek ötletét.
Az elsötétítés utáni percekben azután miden előítéletem elpárolgott, hamar megfeledkeztem a kissé elkopott klisékről, meg az ölemben szétszóródott popcornról, és egyszerűen alámerültem a történetbe. A Férfias játékok és a Végveszélyben című filmekhez hasonlóan most is Jack Ryan kalandjai peregtek a vásznon, csak ezúttal nem Harrison Ford játszotta a CIA külpolitikai elemzőjét, hanem a valamivel fiatalabb évjáratú Ben Affleck. A titkosszolgálati szakértő ezúttal egy oroszországi kormányválságot próbált meg menedzselni, rábukkant egy világméretű összesküvés nyomaira, túlélt egy atomrobbanást, megmentette a földet a nukleáris apokalipszistől, és mellesleg tartós kapcsolatba bonyolódott egy orvosnővel.
Valahol Ukrajna és Izrael között tarthatott éppen a történet, amikor azon kaptam magam, hogy a sötétben elkóborolt pattogatott kukorica darabokat keresgélem a széken, ez pedig sajnos az unalom egyik legbiztosabb jele. Be kellett ismernem, hogy a jó színészi játék, a piacképes vizuális effektek és a hiteles történet ellenére valami mégis hiányzik a filmből, talán a váratlanság izgalma és a rejtély szövevényessége. Vázlatosnak hatott a történet, mintha csak egy százharminc perces előzetest néznék, amiben ugyan megmutatják a leglátványosabb jeleneteket és a legfrappánsabb dialógusokat, de éppen hogy csak körvonalazzák a cselekmény helyét, idejét és magát a konfliktust. A forgatókönyvíró egyszerűen nem tudta összesűríteni a regény sok szálon futó cselekményét, kihagyott jeleneteket, összevont karaktereket, és ezzel leegyszerűsítette a bonyolult összefüggéseket.
A szinte átláthatatlan politikai játszma, és a fordulatos nyomozás így kiszámíthatóvá és kicsit lapossá vált, de azért a legjobb jelenetek alatt még így is a székbe préselt a film. Megdöbbentett, hogy a filmes közhelyekből építkező történet milyen félelmetesen hasonlít a valóságra, illetve, hogy a valóság mennyire hasonlít egy elcsépelt dramaturgiai klisékkel operáló kémfilmre. Éppen ezért remélem, hogy a mennyországot pár kiló trotil segítségével elérni akaró öngyilkos merénylők mostanában nem nagyon járnak moziba.
