Annál azért van rosszabb is, mint hogy az ember egy vonaton ébred, mely Chicago felé tart - híresen szeles, patinás város, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető hangulata is van a légi felvételeknek. Annál is van azért rosszabb, mint hogy az ember Michelle Monaghannel szemközt ébred - híresen kedves mosolyú színésznő, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető is a légkör, ami körülveszi. Az viszont kifejezetten nagy szívás, ha a szemközt ülő teremtés, bár ismerősként mosolyog ránk, nem a saját nevünkön szólít, az pedig ennél is nagyobb córesz, hogy eszmélésünktől számított nyolc perc elteltével Michelle-lel és a vonattal együtt a levegőbe repülünk. Peches nap, de van ennél rosszabb is, főleg, ha halálunk beállta után egy setét kamrában térünk magunkhoz, és a fejünk fölött villódzó képernyőn nem a mennyországot hirdetik, hanem egy egyenruhás nő azzal vegzál, hogy mondjuk meg, ki a robbantó. Mire Jake Gyllenhaal-nak leesik, hogy mire megy ki a természetesen szupertitkos, és a legmagasabb szinteken zajló játék, addigra többször is rámosolyog Michelle és ugyanannyiszor a levegőbe repül vonatostul, Michelle-estül. Egyszer azonban a megvilágosodás pillanata is eljő, és Jeffrey Wright, mint gyanús tudós, a jolly jokernek számító kvantumfizikával és a párhuzamos valóságokkal hozakodik elő, csak hogy értsük, mit nem érdemes érteni. Duncan Jones második filmjének (az első a Hold volt) játékszabályai viszont tökéletesen érthetők: hagyd az értelmet meg a kvantumfizikát másra, és élvezd az osztályon felüli vonatozást.
