Szeretnék annyiszor tízezer forintot kapni, ahányszor Jonas Jonassonnak elmondták a svéd kiadókban, hogy ilyen hosszú címet nem lehet adni egy regénynek. Jonasson viszont makacs figura lehetett, és neki lett igaza: a könyv sok országban, nálunk is, bestseller lett.
Úgy tűnik, hosszú címmel könnyű jó filmet tető alá hozni. A svéd vígjáték, ha nem is minden ízében, de élvezetes mozi. Allan Karlsson éppen betölti a száz évét, de úgy dönt, nem öregek otthonában akar megsavanyodni, inkább kimászik az ablakon és felszívódik. Vagyis kalandos élete újabb elképesztő kalandokkal folytatódik.
Felix Herngren filmje is két síkon pereg, az egyik feleleveníti Allan fordulatokban gazdag életét, a másik pedig a jelen történéseit, egy bőröndnyi pénz rablóhistóriáját meséli el.
Ez utóbbi a közhelyesebb, bár nem számítható ki, hiszen Jonasson regénye mindent elkövet és mindent bevet, hogy pont ezeket a közhelyeket figurázza ki (még egy elefántot is berángat ennek érdekében a történetbe).
A legnagyobb találat talán Einstein testvére, aki éppen úgy néz ki, ám értelmileg messze elmarad a zsenitől.
Mégis az első szál, a százéves ember élete az igazán sikerült rész. A tízéves korában elmegyógyintézetbe kerülő Allan egy svéd Forrest Gump: a csetlő-botló, a robbantáson kívül máshoz alig értő figura önkéntelenül is a történelem részese és alakítója is lesz.
Megmenti Franco életét a polgárháborúban, együtt iszik Sztálinnal, megjárja a Gulagot és így tovább. Hrabali mélységekig is eljut ez a sörhabos történet.
Zseniális húzás Einstein testvérének szerepeltetése, aki egészen úgy néz ki, ám értelmileg messze elmarad a zsenitől. Itt szinte sziporkázik a film, korokat és országokat járunk be a sajátos történelemlecke révén (még Budapest is feltűnik néhányszor), azon nevetünk, amin máshol sírni szoktunk.
A másik szál ehhez képest csak veszíteni tud, bár a kezdése remek, és akad benne számos eltalált, ám több az erőltetett karakter. A motoros banda tagjai fájdalmasan ostobák, töltelék a folyton zsörtölődő Gunilla és a majdnem polihisztor Benny is. Kárpótol viszont a svéd Csuja Imre, a Juliust játszó Iwar Wiklander meg a krimiirodalom legegyügyűbb felügyelője.
Van egy pillanat, amikor a történet már csak önmaga körül forog, pedig valahogy be kellene fejezni. De ez az egyetlen gyenge pontja is gyorsan múló a svéd alkotásnak, ha saját hajánál fogva is, de kihúzza magát a dramaturgiai csávából, elvezeti hőseit a megérdemelt naplemente felé. (Itt meg kell dicsérnünk a magyar szinkronhangokat, főként a hangban helyenként évtizedeket öregedő Rudolf Pétert.)
Friss, bátor, mindent kiforgató feketekomédia. A krimi és a dráma után a skandinávok a humorban is megtalálták a maguk hangját.
Az iskolát teremtő Picasso kalandjai óta nem nevettem ennyit svéd filmen. És hihetően mutatja be, hogy az öregkornak is meglehet a maga bája és romantikája, még ha helyenként gúnyolódik is rajta.
De ennek a filmnek tényleg mindent meg lehet bocsátani.
