A New York-i parafilmek rendezője ezúttal pozitívabban látja a világot. A magányos és elhasznált emberek küzdenek a sorssal, de a humor és az érzelmek ezúttal némi boldogságot, sőt egy állatkertet is kicsikarnak a főhősöknek.
Közhelyes sztorikat eddig leginkább bombasztikus filmtrükkök, a legváratlanabb helyeken kitörő ökölpárbajok vagy űrlények forgatókönyvbe copy/paste-elésével próbáltak eladhatóvá tenni. Amos Kollek rendező, félredobva a bevált gyakorlatot, meglepő, új megoldást talált a problémára, akár szabadalmaztathatná is. A módszer nem csak jó, de működik is: a nyomasztó New York-i lét és az elidegenedés filmese immár harmadszor alkalmazta találmányát, sikerrel.
A magánnyal és a sors beszólásaival küzdő emberek kis történetei önmagukban, lássuk be, a legtöbb mozilátogatóban nem váltanak ki hisztérikus jegyvásárlási rohamot. Aki ilyenre kíváncsi, elég, ha elsétál reggel felé egy angyalföldi kocsmába, vagy tulajdonképpen bárhová, ahol emberek vannak, sőt, még az sem biztos, hogy ki kell lépnie a lakásból. A nagyvárosi élet nyomora elcsépelt téma, mindenki ismeri, a szerencsés kisebbség különböző művészi munkák révén. A témában újat mondani csak egyféleképpen lehet: emberi közelségből.
A harmincötödik évét éppen betöltött, magányos és szeretetéhes pincérnő és az írói karriert dédelgető taxisofőr románca azért szögezi a nézőt a székbe, mert nem figurákat, rendezői koncepció mozgatta sablonokat lát, hanem hús-vér embereket. Bruno a taxijában idős hölgyekkel flörtöl, kicsapongó életet él, de emellett rajong a gyerekeiért, akiket egyébként még születésükkor elhagyott. Sőt, ha a sors úgy hozza, képes szerelembe esni.
Bella tojásrántottákkal és híg amerikai kávéval rohangál az étteremben, de csípős megjegyzéseiből érződik, hogy nem egy borravaló-orientált pincérnőcskével van dolgunk. Csak sejthetjük, hogy Bellát bonyolult alkatnak álmodta meg a rendező. A színésznő, Anna Thomson lenyűgöző alakítása ugyanis a leghalványabban megírt szerepet is képes volna vibráló feszültséggel megtölteni. Zavarbaejtő alakja végigbilleg a rendező legutóbbi három filmjének mindegyikén, báj és ridegség, bizonytalanság és dinamizmus, erotika és frigiditás furcsa keverékével uralva a vásznat.
Nem kevésbé egyediek a film további szereplői sem: a szabados nagymama és a társkereső hirdetéseket bújó öregúr. A dadogó, analfabéta prosti, a peep-show-kban társat kereső vénember. Életük, gesztusaik hétköznapiak, de a szemmagasságban mozgó kamera révén mégis izgalmasak lesznek: szinte dokumentarista módon tárul elénk reményeik, álmaik, félelmeik zavaros gombolyagja. Így válnak érthetővé a kéretlenül sorjázó események áramában kapálózó szereplők reakciói.
Kollek legtöbb filmjében az igazi főszereplő nem valamelyik hős, hanem a kiszámíthatatlan sors. A Gyors nők, gyors éttermek vízválasztó lehet az életműben. A véletlenek és szükségszerűségek hálójába vetett szereplők mintha már nem csak érzelmeik és vágyaik elfojtásával élhetnénk túl a mindennapokat. Ebben a New York-i mesében az emberekben rejtező melegség és szeretet rendezi el végül a szálakat. A hősnő a Sue és a Fiona című darabok tragikus befejezését kárpótlandó, ezúttal például egy egész állatkertet nyer.
Aki egy hétköznapesti mozizással nem akarja megváltani a világot, de utálja, ha számítógépes effektekkel masszírozzák a szürkeállományát, nézze meg ezt a filmet.
