A munka ünnepének alkalmából következzék néhány hazai sláger, mely hasonlóan elválaszthatatlanná vált a melós néplélektől, mint járólapozásnál a kőművesdekoltázs látványa.
Beatrice: Nyolc óra munka
A tökéletes magyar melósinduló két alapvető kritériumnak köteles megfelelni: 1.: a munkásember magára ismerjen benne; 2.: a refrén részeg gajdolását ne akadályozzák latin eredetű kifejezések. A Beatrice azonban a Nyolc óra munkával messze túlteljesített mindezen. Ennél autentikusabb szerzemény akkor sem születhetett volna, ha egy svájcisapka, egy doboz szárnyasmájkrém, egy farzsebből kilógó, libazsíros fésű és egy féldekás szintetikus szilva ül össze próbatermi brainstormingra. (A tradicionális népi előadásmód ugyanakkor megköveteli a címben rejlő szám helyes kiejtését, bár eddig szerencsére nem hallottunk senkit, aki „nyóc” helyett a „nyolc” formulával élt volna.)
Zámbó Jimmy: Egy jó asszony mindent megbocsájt
A 90-es évek közepén hazánkban a feminista öntudat hasonlóan értelmezhető szójátéknak számított, mint a mézes-mustáros ütvefúró. Ezenkívül nemcsak a Zámbó Jimmy-kazettákból, de a Király könnyező portréiból is kijutott majd’ minden háztartásba. Ennek fényében senki nem vetemedett volna arra a blaszfémiára, hogy a bántalmazás himnuszának vádjával illesse Magyarország 4,5 oktávos szuvenírpárnáját. Ehelyett Susánszki Lajos géplakatos teljes lelki nyugalommal kuncsorgott a dallal bocsánatért a Kívánságkosárban feleségének, Ilonkának, miután a restiből hazatérő vak komondoruk elgáncsolta őt. Az ominózus Jimmy-sláger pedig a munkásszív vitrinjében biztonságban volt a modern idők PC-viharától, és nagyobb proletárinduló lett, mint az Internacionálé.
Mr. Rick: Zárjon be a gyár
Bár a 90-es évekbeli magyar dancefloormezőnyben nem volt éppen deficit olyan előadókból, akiknek a szájából egy komplett rotációs kapa türemkedett ki, direkt módon szinte senki nem törekedett a proletariátus megszólítására. Üde kivételt jelentett Mr. Rick, aki 1997-ben megalkotta a kőbányais üvegben három napja lötybölődő pállott zacc, illetve a fül mögé helyezett ceruza zenei megfelelőjét. Nem csoda, hogy a Zárjon be a gyár szinte azonnal akkora melóshimnusszá lépett elő, hogy a Munkáspárt majálisán a Kiváló Dolgozók Katatón Egyesülete tömegesen pattant ki rá a kerekesszékből szeletelni.
Takáts Tamás Dirty Blues Band: Pocsolyába léptem
Amíg a Földön magyar szív dobog, a vőfélyhumor uralmát nem sok minden veszélyeztetheti. Titkon ugyanis mindannyiunkban ott él egy cipóképű kistérségi nagybácsi, aki körömlakklemosó-ízű házipálinkájának kínálgatása közben csuda frappáns pajzán viccekkel szórakoztatja a rokonságot. Ezt a Takáts Tamás Dirty Blues Band is felismerte, és az etyelepetyés-kikacsintós áthallásnak köszönhetően a Pocsolyába léptem nem kerülhette el sorsát: lakodalmas zenekaros átiratára a mai napig olyan vonatozást generál, melyről George Stephenson legvadabb lázálmaiban sem mert volna gondolni. A proligőzös számára pedig a szóban forgó sláger azóta is ideális több tonnányi szénnel ér fel.
Bikini: Ki visz haza?
A magyar nyelv egyik legbestiálisabb jellemzője, hogy a „selypít” kifejezés pont s betűvel kezdődik, míg a magyar egészségügyé, hogy az egy főre jutó májcirrózisok száma háromra tehető. Ám ezek egyike sem akadályozta meg azt, hogy a Bikini talán legemblematikusabb slágere hamisítatlan induló jelleget öltsön, és felidézése közben egymillió magyar kaszkadőr hajtson végre hajmeresztő mutatványokat a söntésben vagy az árokparton. Ugyanakkor a keserű tanulság sem maradt el, miszerint a dal címe igenis megválaszolható, mégpedig a következőképp: „senki!”
Soho Party: Az éjjel soha nem érhet véget
A magyar foci évtizedekig hasonló állapotban volt, mint a szovjet párttitkárok, akiket saját haláluk sem gátolt meg abban, hogy a Vörös téri tribünről integessenek a felvonulóknak. Persze egyesek már azt is diadalként élték meg, ha a válogatott 1-1-es döntetlent játszott a panamai vesebeteg vízidisznók csapatával, de ez mit sem javított a valós helyzeten. Aztán jött a 2015-ös EB-selejtező és a reménysugár – vele együtt pedig minden idők egyik legbizarrabb focihimnusza. Az Éjjel soha nem érhet véget ugyanis azáltal avanzsált himnusszá, hogy valaki a lelátón ezen dallal tudatta szurkolótársaival poszttraumás stresszszindrómáját. Egy évvel később pedig már a Nagykörúton zúgott a szerzemény, és még így is hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a vírusgazda anno nem Zoltán Erika Túl szexi lány c. klasszikusába kezdett bele. (A focira nézve hasonló relevanciával bírt volna ugyanis.)
