A francia Forrest Gumpként emlegetett Nem beszélek zöldségeket! maga a megtestesült rutin. Ami csak annyiban szerencsés, hogy a színészek már abban a korban vannak, amikor nem tudnak nagyot hibázni.
Máskülönben a rutin esetünkben nem bántó, csak egykedvűvé tesz. Épp amilyen a főszereplő behemót Germain élete: a magát - és kissé megháborodott édesanyját - alkalmi munkákból eltartó figurát partvonalra taszította az élet. Lassú felfogású, ráadásul nehézkes és körülményes, mint a kezdő nyelvtanuló. S hogy, hogy nem, egy tanári modorú idős asszonnyal hozza össze a sors a parkban, miközben mindketten közös időtöltésüknek, a galambok bámulásának hódolnak.
A 95 éves Margueritte-tel ezután amolyan alkonyi beszélgetésekbe kezdenek. Csakhamar kiderül, hogy a tudós nyugdíjas és az overálos bumfordi egy nyelvet beszél, még ha szótárra van is szükségük egymás megértéséhez. Kettejük kibontakozó barátsága - melynek élvezeti értékéhez nagyban hozzájárul Gisele Casadesus méltóságteljes játéka - azonban nem elég a rendező számára. A veterán Jean Becker többet akar markolni, ezért megfejeli a történetet némi kisvárosi bölcselkedéssel. No meg pár ivócimborával, akik ferde szemmel nézik hősünk újdonsült szóhasználatát, s kívánnák vissza régi, bárdolatlan társukat, valamint egy szende buszsofőr barátnővel, aki hősünket korosodó apává teszi.
Bár a Nem beszélek zöldségeket! ártalmatlan vígjáték, érdemes felvillantani, mi túlzott vállalás e látszólag visszafogott filmben: mintha az alkotók nem érzékelték volna a különbséget a "szeressük egymást, gyerekek" együgyűsége és a szeretet között. Ha a film a behemót és az idős asszony barátságáról szólt volna, s nem kíván egy rögtönzött szeretethimnusszal búcsúzni nézőitől, mindannyian jobban járunk. A Nem beszélek zöldségeket! láttán mi biztosan nem ragadtatjuk magunkat hasonlóra.
