A filmtörténet egyik kikerülhetetlen rendezője, a Keresztapát és az Apokalipszis mostot jegyző Francis Ford Coppola 71 évesen kellemes művészfilmet készített Almodóvar és a hatvanas évek francia új hullámának stílusában, Tetro címmel.
Francis Ford Coppola két olyan klasszikust rendezett, amit minden évben évszaktól és hangulattól függetlenül elő tudok venni, gyerekkoromban pontosan tudtam idézni a Keresztapából, az Apokalipszis most híres helikopteres jelenetét pedig csodálom. A Tetro kellemes, szépen fényképezett és jó színészekkel telepakolt, jó történetvezetésű film, de ennél nem több. Érdeme sok, mégsem kimagasló, Coppolának egy baja lehet, a neve, mert az súlyos teherként nehezedik mindenre, még az ilyen szabadsággal teli kísérletekbe is.
Az Új Hollywood néven mozgalommá szerveződő filmes társaság, amelybe olyan színes alakok tartoztak Coppola mellett, mint Brian De Palma, Steven Spielberg, George Lucas, Martin Scorsese vagy Roman Polanski (hosszú a sor), megváltoztattak mindent, amit addig filmművészetről vagy filmgyártásról gondoltak. Ezek zsenik voltak, máshogy nem lehet beszélni róluk. Coppola természetesen a Keresztapát, az Apokalipszis mostot, a Magánbeszélgetést, a Gengszterek klubját jelenti, de ha valaki megváltoztatta a filmtörténetet, akkor engedjük meg neki, hogy játszadozzon és kísérletezgessen, főleg, ha megbízható színvonalon teszi.
Coppola igazi melodramatikus művészfilmet készített, amiben keverte a hatvanas évek francia új hullámának stílusát Pedro Almodóvar zavarosan színes családi drámáival (még Carmen Maurát is megkereste), amiben a múlt és jelen didaktikusan ütközik a színes és fekete-fehér ellentétében, míg az elmondhatatlan családi titok színházi performanszként jelenik meg. A Tetróról nem tudnám megmondani, mitől coppolás, és ez talán nem is baj. A színészválasztásában biztos az. A rendező, aki az öntörvényű Marlon Brandóból is képes volt többet és többet kihozni, a film központi alakjának az őrült és introvertált írót alakító Vincent Gallót tette. Tetro jó sok évvel ezelőtt lelépett családjától, mostohaöccsének csak egy levelet hagyott, hogy szevasz, alkotói szabadságra megyek, majd jövök. A kistestvér felkeresi Buenos Airesben. Itt az erős és szemét apa, a versenyző, tehetséges gyerekek, egy halott és egy kómában lévő anya alakítják a túlfűtött családregényt.
Tetro legalább annyira érzi magában a tehetséget, mint Raszkolnyikov, de vele ellentétben csak magát és művészetét pusztítja, gyerekesen, a katonai iskolában tanult titkosírással írja családtörténetét, amit az öcsi elkezd olvasni és megfejteni, mert van sok értetlenkedésre okot adó részlet. Sőt tovább is írja, hogy bonyolítsa a helyzetet.
Művészekről és művészetről szóló történet esetében elengedhetetlen, hogy vegyük figyelembe az ún. rendezői hitvallást. Coppola a Tetróban a művészetet elnyomó teherről beszél, ami nem engedi saját arcunk megtalálását. Beszél titkokról, amiket nem lehet elbeszélni, pedig szükség lenne rá, illetve bizonyítja, hogy semmilyen történetet nem lehet elmesélni, mert nem ismerjük a valóságot, legfeljebb a valóságokat.
A Tetróban vannak zavaró dolgok: Coppola úgy nyúl az európai művészfilmes klisékhez, mintha az utóbbi 50 év eltűnt volna. A fekete-fehér még valahogy elviselhető szépen fotózott és a történetet nemcsak támogató, hanem építő jellege miatt, bár kissé modoros ebben az esetben. Viszont a rengeteg hivatkozást és idézetet a Faustra, A vörös cipellőkre, a Viharra vagy a Hoffmann meséire már kevésbé.
A színészvezetés és -használat viszont elképesztő: a fiatal fiút alakító Alden Ehrenreichből, aki ilyen szegény ember Leonardo Di Capriójaként tűnik fel a filmben, egész tisztességes szereplőt faragott, a spanyolok, a Tetro orvos csaját alakító Maribel Verdú és a félelmetes kritikust játszó Carmen Maura is erősek, de a nagy falat a mizantróp Vincent Gallónak jutott, aki megmutathatta, hogy az elviselhetlenségig hajtott kesergés szerethetővé is tehet valakit.
