Bizonyos jelekből ítélve Kenneth Branagh színész-rendező arra tette fel az életét, hogy közel hozza a nézőhöz a klasszikus irodalom és mozitörténet bizonyos mítoszait. A sápadt-iskolás adaptációk sora után dicséretes igyekezettel lehel életet a régi szövegekbe, igyekszik maivá alakítani a jellemeket és a helyzeteket, s bár populáris eszközei néha rikítóak, s szeret belefeledkezni a részletekbe, minden eklekticizmusa ellenére új színt és eredeti látásmódot hozott a film világába.
Az V. Henrik és a Sok hűhó semmiért alapján többen új Laurence Oliviert véltek felfedezni Branaghban, de ez egyelőre inkább előlegezett, mintsem megszolgált bizalom. Az 1994-es Frankenstein mintha azt igazolná: az ambiciózus művész tudatosan a nagy Larry örökébe kíván lépni. (Köztudomású, hogy a Hamlet és a III. Henrik zseniális újjáteremtője otthon érezte magát a vérfagyasztó mesék birodalmában.) A koncepció nem éppen szokványos: "Végső soron a Frankenstein a férfiak arroganciájáról szól. A férfiak el tudják hordani a hegyeket és elrepülnek a Holdba, de gyereket szülni, azt nem tudnak. Biológiai életet csak a nők képesek adni. Dr. Frankenstein megszállott vágya, hogy életet teremtsen, nem más, mint a határtalan férfiúi arrogancia, hiszen nem képes elfogadni ezt a természet adta parancsot." Továbbá: " ...döntése, hogy életet teremt, valójában a mai kutatások morális dilemmája... Dr. Frankenstein alakjában megmutatkozik annak a tudósnak a megszállottsága is, aki zseniális, de minden belátás nélkül tör célja felé. Éppen ez teszi olyan veszélyessé. Nem őrült, hanem a tettek gátlástalan embere, ezért Frankenstein sokban olyan, mint Hitler: karizmatikus megszállott, tele sötét energiákkal, és bármikor kész hullákon átgázolni." (Az interjú a Cinema című lapban látott napvilágot.)
Ez a káprázatos kiállítású Frankenstein-vízió mindazt felvonultatja, amire a korszerű technika képes: iszonyatos effektusokat, horrorrémségeket, sokvödörnyi vért, félelmetes maszkokat, csodagépezeteket, igazi valóságot imitáló díszletmonstrumokat. Az attrakciók azonban s ez a fő kifogásunk a maga műfajában korrekt, ám éppen külsőségei miatt meglehetősen üres vállalkozással szemben elterelik a figyelmet arról a belső drámáról, amelyet pedig Branagh szintén meg akart jeleníteni. A szerelmi konfliktus eléggé vértelen, s a Kreatura "fejlődésrajza" az átélhetően érzelmes pillanatokat követően komikumba fullad.
A vászon reped a dinamikától feltehetően ez volt a szerzők törekvése , viszont a lila filozófia hatástalanítja a látványosságot. A mértéktartás nem igazán erénye a Branagh-csapatnak, s itt-ott a giccses ízléstelenség elemei is fölsejlenek. Ami igazán hatásos: a borzongató különszámok, néhány ügyes trükk, s főleg Robert De Niro ő a Szörny emlékezetes játéka. Az angol rendező ízig-vérig amerikai produktuma modern ugyan, azt azonban az új moziüstökösnek nem sikerült elhitetnie, hogy leküzdhetetlen belső kényszerből és fontos gondolati mondanivaló kedvéért kellett vászonra álmodnia Mary Shelley regényét.
