A Frequency heteken keresztül az amerikai toplisták elökelő harmadik helyén állt és a nyár egyik sikerfilmjének számít. Ehhez képest európai mércével a film szinte nézhetetlen.
Rögtön a történet elején belecsöppenünk egy hamisítatlan amerikai mintacsalád munkás hétköznapjaiba, valamikor a 60-as évek vége felé. Frank (Dennis Quaid) a New York-i tűzoltóság egyik önjelölt hőse. Felesége Julia (Elizabeth Mitchell) számára a mindent jelenti, hat éves kisfia, John pedig leginkább fél tőle és úgy tekint rá mint egy megközelíhetetlen morgós fráterre, akinek az ember soha nem tudja megmondani, hogy mennyire szereti, egészen addig míg harminc évvel később újra kapcsolatba nem kerül egy ócska rádió segítségével halott apjával.
A felnőtt John (Jim Caviezel), zsaruként is apja tragikus halálától kísértve enyhe fusztráltságban tengeti mindennapjait megoldatlan rejtés ügyek kuszaságában. Példának okáért, a hatvanas években elkövetett máig felderítetlen sorozatgyilkosságok tettese után nyomoz. Múlt és jövő itt kapcsolódik össze és elkezdődik egy eszeveszett hajsza az idősíkok mezsgyéjén. Apjának és fiának szívmelengető egymásra találása az éterben, már csak abból a szempontból is hasznos a köz javára, hogy Johan-nak végre sikerül lelepleznie a gyilkost apja áldásos tevékenységének köszönhetően harminc év távlatában, s viszonzásul a jövőből szolgáltatott információk segítségével még meg is menti az öreg életét egy alkalommal a múltban.
Sajnos ebbe a bő másfél órába kényelmesen belefér minden blődség, ami az alkotóktól kitelik. Dennis Quaid színészi alakítása roppant nehézkes és nem elég megnyerő a széles mosolyú - minden rendben- típusú családfő szerepében. Caviezel franciásan charmos, egyébként nagyon vonzó egyénisége pedig szinte elveszik a story ürességében.
