Jó az, ha egy sorozat fojtogató légköre úgy ráborul a nézőre, hogy alig győz alóla kikecmeregni? Az esztétikusan elrendezett hullák ellensúlyozzák a modorosságot? Vajon hány epizódban lesznek még közeli csigás felvételek? Még csak négy rész ment le az AXN-en a Hannibal harmadik szezonjából, és engem máris kérdések százai gyötörnek.
Az új évadban dr. Lecter (Mads Mikkelsen) eljutott a saját szellentésüket szagolgató amerikai sznobok Mekkájába, a nagybetűs EURÓPÁBA, ahol végre olaszul idézhet Dantét, mint Ted Mosby a borkóstolón. Az utána vágyakozó Will Graham (Hugh Dancy) eközben folytatja a huszonnégy órás szenvedést, amire ráerősít Rajkai Zoltán kínzó székelési ingert sejtető szinkronja. Az eredetiben Will kicsit kevesebbet nyög beszéd közben, de ez a nüánsznyi eltérés már igazán nem oszt vagy szoroz, amikor a széria szereplői úgyis állandóan nyüszítenek, szörcsögnek, sípolnak, fuldokolnak, és nem akad senki, aki ne lenne kívül és/vagy belül torz, sérült, netán csonka.
A freak show-ban egyedül a Gillian Anderson megformálta pszichiáter kollégát és kényszerbűntársat nem rossz nézni, a maga jól elhelyezett fintoraival és megjegyzéseivel, de ő sem szabadul a szájába adott poétikus bölcsességektől. Egy percre sem jutok lélegzethez, olyan sűrűn záporoznak a dialógusnak álcázott társas kinyilatkoztatások és a lassan, de biztosan kibomló allegóriák, minden annyira nevetségesen eltúlzott, mint a századik holttest, amelyet művészi képpé alakítottak. A párbeszédek olykor Szomszédok-szerűek, mintha nem is emberek kommunikálnának, csak a forgatókönyvírók elmés mondanivalóját szavalnák el. Pedig a színészek jók, de hát a Szomszédokban is ott volt Kulka János.
A remek képi és történetbeli ötletek újra és újra felütik a fejüket, az eddig elkészült Hannibal-könyvek és filmek karaktereit ügyesen variálják és forgatják ki, akárcsak a tündérmeséket az Egyszer volt, hol nem voltban. Állati jó lehetne ez a széria, ha nem lenne szerelmes önmagába, és nem nyomná le annyira a hangulatomat, hogy már morbid humort sem tudom értékelni, hiába megunhatatlan az, amikor Hannibal vacsoravendégei az ételt dicsérik.
Mégis van ebben az egészben valami, ami nem engedi abbahagyni, talán a mazochista hajlamomat ébreszti fel, talán a főszereplők hordozzák még magukban a szerethetőség zsenge csíráját. Ki tudja? Lehet, hogy csak arra várok, hátha mutatnak még csigákat.
