Az Akvárium nem thriller, mégis minden pillanata gyomorszorító és kiszámíthatatlan. Nagyon erős film, érthető, hogy Cannes-ban és Edinburgh-ben egyaránt tarolt. Egy szétszedhetetlen, legyűrhetetlen kiscsaj integet a sötét oldalról.

Akvárium című filmje közben az a rögeszmém támadt, hogy kivétel nélkül minden mozi, amit kamaszok felnőtté válásáról láttam, csak valami artisztikus, szépelgő hazugság ehhez a filmhez képest. Az Akvárium a görög drámák sorsszerűségével halad előre, miközben tele van váratlan meglepetéssel, pillanatnyi látszatboldogsággal, ezerszer becsapott és mindig újraéledő reményekkel. Nagyon összetettek a karakterek, minden szereplő képes a legaljasabb húzásokra is, mindenki szempillantás alatt átveri és lenyomja azt, aki gyengébb nála.

Egy lerobbant, külvárosi család életébe lesünk bele, melynek egy egyedülálló nő a feje, két lánnyal és egy frissen felszedett, jóképű szeretővel. Az édesanya - akit Kierston Wareing alakít - olyan, mint egy lerobbant Pamela Anderson-imitátor, festett szőke, csinos, harmincas, sprőd és közönséges csaj, aki úgy viselkedik, mintha lányai csak valami szerencsétlen véletlen miatt lógnának rajta. Egy betonfinomságú hétköznapi alkoholista, nagyon jó alakkal, alkalmi szeretőkkel és szétcsúszott barátokkal. A családja annyira nem érdekli, hogy nagyobbik lányát szemrebbenés nélkül elküldené egy bentlakásos intézetbe, sőt, még egy meghatónak szánt kiselőadást is rögtönöz az iskolából küldött ügyintézőnek ez ügyben.

A kisebbik - szöszke, cigiző, tíz év körüli - lánya a jég hátán is megél, anyja újdonsült pasiját is lazán megsarcolja, mielőtt kilépne a lakásból: pofátlan humora van és nagyon mocskos szája.

A családban a nagyobbik lány, a tizenöt éves Mia neve csak "mars a szobádba!", hiszen minden alkalommal, amikor anyja bulizni akar, el kell tűnnie, hogy ne öregítse őt a barátai előtt. Katie Jarvis amatőr színész, Mia az első szerepe: a rendező azért választotta, mert "hihetetlenül valósnak" tűnt számára, és valóban, ez a lány a fiús mozgásával, pattanásaival, csutka kis copfjával, nyers gesztusaival, idióta vakmerőségével egy igazi külvárosi túlélő. Üvölt, káromkodik, verekszik, az egyik pillanatban éppen hogy csak megúszik egy megerőszakolást, a másikban meg lefejeli azt, aki beszól neki. Ha tipikus "harcolj vagy menekülj!"-helyzetbe kerül, mindig a harcot választja. Még az is jól áll neki, hogy úgy táncol, mintha sportolna, minden érzékiség nélkül, csupán lendületből, ezzel már eleve elüt a kéjesen vonagló osztálytársai korhatáros produkcióitól.

Miának barátnői nincsenek, családjában idegenként él, az egyetlen ember, akivel, úgy tűnik, szót ért, anyja új szeretője, a harmincöt körüli, vonzó, izgalmasnak tűnő pasi, Connor. Ez a lány egyszerre gyerek és felnőtt nő: ha kócosan, pizsamában kóvályog, smink nélkül, akkor gyereknek hat, ha füstös szemeket fest magának és díszbe vágja magát, akkor meg egy sokkal idősebb arc néz vissza a tükörből. De ez a kettősség nem csak a külsejére igaz: ő az a típus, aki dacból sokkal bátrabbnak és erősebbnek hazudja magát, mint amilyen, míg végül a sorozatos pofára esések és csalódások után valóban törhetetlenné válik. Miának három rögeszméje van, az egyik egy elhagyott, öreg, beteg ló, amit mindenáron ki akar szabadítani, a másik a tánc, a harmadik meg az anyja szeretője.

Connor, akit Michael Fassbender alakít, nem egy szimpla cukrosbácsi, még ha a forgatókönyv hoz is ilyen irányú fordulatokat. Kifejezetten normálisnak tűnő pasi, aki olykor képes még valamiféle családszerűséget is összehozni az egymás mellett lézengő emberekből. Miával különösen figyelmes, gondolkodás nélkül a hátára kapja a lányt, amikor annak megsérül a lába, bátorítja a táncban, beszélteti az álmairól. Íme, egy jószívű biztonsági őr, aki elvarázsolt szőke hercegként trónol az idegen családban. Az igazán dermesztő, hogy a néző maga is beveszi ezt a maszlagot: mert ugyan mi lenne szebb, mint egy helyes és jófej pótapuka ennek a két (kivert kutyára emlékeztető) kislánynak.

A rendező módszere igen sajátos volt, senki nem olvasta a kész forgatókönyvet, minden szereplő csak az adott jelenetek előtti napokon tudta meg, mit kell majd játszania, talán ez is az oka, hogy az Akvárium egyszerűen beragasztja a székbe a nézőt. És miután berántódunk ebbe a fullasztó világba, szabadulni sem bírunk többé, csak hagyjuk, hogy rángasson ez a vigasztalan érzelmi hullámvasút. Hibátlan az egész, úgy, ahogy van.