Gáztűzhely, villanykörte, kávéfőző és egy hálóinges nő

- Mindenki teljesen kivan, és tegnap játszani kellett. Márta Pista kiment a függöny elé és elmondta, hogy mi történt. Muszáj volt beszélnie (Bubik) István balesetéről, a nézők úgy jöttek ide, hogy hallottak valamit a rádióban-tévében, a színház előtt virágok és gyertyák, nem lehetett, mint egy sima hétköznapon csak lejátszani az előadást. Felment a függöny, és én jöttem, Irina: egy öregedő nő hálóingben. Felteszem a kávét a gázrezsóra, leülök, később jön csak be Olga (Takács Kati) és Mása (Bánsági Ildikó) együtt várjuk meg csöndben, amíg felforr a víz. Olga szólal meg először. "Apa éppen a mai napon halt meg..." Nem bírtuk, elkezdtünk bőgni... aztán végigment rendben az előadás, csak a tapsrendnél tört ki belőlünk ismét a zokogás, de a közönség értette, szemükbe bőgtünk, visszasírtak.

- Ki ez az Irina? Egy szerep egyáltalán, vagy kettő, hiszen hol negyvenen túli nőt, hol húszévest játszol. Igaz, ez utóbbi "csak" visszaemlékezés, de ugyanúgy hús-vér figuraként jelenik meg a színpadon.

- Azt hiszem, hogy a kettő ugyanaz: az érett nő, aki elkezd kávét főzni és belehergeli a testvéreit a visszaemlékezésbe. Soha nem játszom egy az egyben húszévest, mindig úgy próbálok fogalmazni, hogy mögötte legyen a negyvenéves nő tapasztalata. Színészileg úgy teszek, mintha fiatal lelket játszanék, de az öregedő asszonyból fogalmazok.

- Egyszerre érett nő és fiatal lány, groteszk keverék. Nagyon kislányos gesztusaid vannak időnként.

- Muszáj, fogódzókat adni a közönségnek, akár külső jegyekkel is. Próbálok például egy húszéves lány hangján beszélni, amikor "fiatal Irina" vagyok. A nézők általában ismerik a Három nővért, és idegenkednek, amikor a várakozásaikkal ellentétben egy gáztűzhelyet, egy villanykörtét, egy kávéfőzőt, és egy hálóinges nőt látnak a színpadon. Be kell csalni őket az előadás világába, hogy túl tudjanak lépni a korábbi élményeiken. Azért indul olyan lassan, hogy legyen idejük - ahogy (Alföldi) Robi mondaná - appercipiálni. De később is erősen kell vezetni őket.

- Az előadásban "múltként jelennek meg" a darab történései. A nővérek harminc évvel későbbről gondolnak vissza az eseményekre. Ez a múlt-felidézés egyfajta önkínzó szertartás, amit újra és újra megismételnek?

- Nem tudom, hogy szertartás-e, de szerintem is többször eljátszották már. Együtt élnek vele, folyton ez ketyeg az agyukban. Az emberek, ahogy öregszenek egyre inkább emlékeznek a nagyon apró részletekre is az életükből. Az én nagymamám is egyre pontosabban tudta, hogy mi történt vele gyerekkorától kezdve, és olyan színesen, és láthatóan mesélte el az életét, hogy nekem az volt a mozi. Másodszorra, harmadszorra megélni ugyanazt a történetet még tragikusabb, még fájdalmasabb, mert úgy kezded elölről, hogy közben tudod, hova tart, mi lesz a vége. Őrületes keserűség és magány van benne.

- Miért hal meg Andrej - a Csehov darabtól eltérően - az előadás végén?

- Először én is nagyon furcsálltam. De szerintem azért, hogy visszalökje a nővéreket a valóságba. Hidegzuhany. Lehet játszani, szenvedni, visszagondolni, és újra átélni az életet iszonyatos keserűséggel, de a halállal nincs mit kezdeni, visszarántja az embert a földre. Ennek megmutatásától még ijesztőbbnek, még nyomorúságosabbnak tűnik a nővérek sorsa. Pista kapcsán ezt mi most mind megéltük itt a színházban. Minden bajod van, művészet, három nővér, premier, adóhivatal, amit akarsz, és egyszer csak jön egy hír, hogy meghalt. Kihúzták a lábad alól a talajt. És ki nem szarja le, hogy sikerül a bemutató, mit írnak, mit mondanak róla?! Meghalt egy ember. És az baj.

- Mi a kapcsolat Irina és közted, miben hasonlítotok? Hogy hívod elő magadból?

- Érdekes, mert fel sem merült bennem soha, hogy Irinát játszhatnék. Koravén fiatal lány voltam, nagyon sok időt töltöttem a nagymamámmal, folyton vénasszonyok vettek körül. Huszonkét éves koromban Lázár Kati azt mondta, hogy nekem negyvenkét éves agyam van. Nem is akartam naivákat játszani, Irinát pedig, egészen Ascher Három nővéréig egy olyan ártatlan kislánynak tartották, akit pofára ejt az élet.
De most valahogy nagyon megszerettem ezt a nőt. Általában meg szoktam szeretni a szerepeimet, pedig az nem mindig jó, mert akkor nem látok rá, nem tudok elég finoman nyúlni hozzá. Ahogy az ember a gyerekét is néha túlszereti, és akkor nem tudja nevelni. Majdnem ez lett Irinából is, de hálistennek nem hagyták, keményen végig kellett mennem a szerepen, kíméletlenül. Megtaláltam egy-két közös pontot is Irinával. Eszembe jutottak kamaszkori emlékeim, az első szerelemeim. Furcsa, nem normális módon viszonyultam a fiúkhoz akkoriban. Zárt voltam, mint Irina. Közben őrülten, reménytelenül szerelmes. De a reménytelen vágyakozás nem szerelem, a szerelem boldogság, olyan, mint elmenni Moszkvába. Egy csomó mindent felfedeztem magamban a próbafolyamat alatt, amire eddig nem gondoltam, vagy hárítottam. Végül is valahol én azért akartam színésznő lenni, hogy felfigyeljenek rám, mert csúnya, vézna szemüveges kislány voltam.
A szerepek nagyon sokat segítenek az önelemzésben, megtalálni, feldolgozni, ami nagyon mélyen motoszkál bennünk és nem hagy nyugodni. Minden szerep egy pszichológiai tréning is egyben - doktor Csernus ehhez képest kutyafüle.

- Egy interjúdban azt mondod, hogy azért is akartál színésznő lenni, hogy a görcseidet felold.

- Még mindig izgulok, nem látszik rajtam, de belül érzem. A bemutatón például belekezdtem abba a mondatba, hogy: "Én nem tudom, miért ragyog annyi fény a szívemben", odáig jutottam, hogy "Én nem tudom..." és az izgalomtól elment a hangom. A lányok ott haltak meg, azt hitték, hogy kész, függöny. Eldöntöttem előtte, hogy az lesz a premierajándékom Alföldi Robinak, hogy tökéletesen csinálom - de nem kellett volna ennyire rágörcsölni. Nem lett aztán semmi baj, csak ezen az egy ponton volt egy kis megakadás, de akkor rájöttem, hogy nem szabad így hozzáállni. Nem - nem Marikám - mondtam magamnak - ne felejtsd el, hogy ez azért játék valahol.

- Milyen volt Alföldi Róberttel próbálni? Hogyan viszonyultál az eléggé rendhagyó koncepcióhoz?

- Nálam úgy szokott lenni, hogy mivel őrülten kíváncsi vagyok arra az emberre, akivel dolgozom, első körben nagyon figyelek, és minden prekoncepció nélkül csak meg akarom érteni az elképzeléseit. Ha már érzem a próbák folyamán, hogy ebben a keretben biztonságosan mozgok, akkor kezdek el gondolkodni otthon a konyhaasztalnál. Megpróbálom magamévá tenni a szerepet.
Alföldi Robi hihetetlen okos ember, nagyon tehetséges és erős jellem. Pontosan, határozottan, minden vitahelyzet nélkül mondta el, hogy mit akar, hogyan akarja. Ha kellett meg is mutatta, és nem volt zavaró - pedig én nem szeretem, ha előre játsszanak -, mert erőt mutatott, energiát, és nem hogyant. Nem volt mese, halálpontosan azt kellett csinálni, amit mondott, és addig nem is engedte továbbmenni a próbát, ameddig nem történt meg, amit akart. Aztán az utolsó két hétben kérte, hogy menjünk tovább, azon az úton, amit kijelölt, és tegyük hozzá magunkat, az ő elképzeléseihez. Egy-két ötletem benne is maradt az előadásban, például, hogy időnként a szemüvegemet törölgetem.

- Hogy teszed magadévá az idegen koncepciót?

- A próbaidőszak elején az ember még agyból dolgozik, van egy része az agyának, ami kívülről figyel. Aztán egyszer csak automatikussá válnak azok a dolgok, amiket a rendező mondott, akkor jön a "lélek", ami megemelheti az előadást. Például van az a mondatom, hogy "Kedves Ivan Romanics mondja meg nekem, miért vagyok ma olyan boldog." Amíg nem az enyém a mondat, addig arra gondolok, miközben mondom, hogy kérte Robi; amikor a sajátommá válik, akkor az jut eszembe, hogy: Mari egyszerű, meg kell kérdezned a Zoli bácsitól, miért vagy boldog, hátha tudja. Amíg nem jutunk el idáig a próbafolyamatban addig üres koncentráltság van a másik szemében, a végszót figyeli, és hogy pontosan mondja-e a szövegét. Jó megérezni, amikor a partnered már rád figyel. Ilyenkor magától jön ki a válasz is. Ez a legjobb az egészben.

- Te rendezel is. Rendezőként másképp viszonyulsz egy darabhoz, mint színészként?

- Nem vagyok egy nagy vagabund, általában olyan darabokat rendeztem meg, amikben korábban játszottam is. Nem ugyanúgy persze, azt nem is lehet, de mégiscsak volt valami fogódzóm hozzájuk. Én nem jártam főiskolára, a kaposvári színházban mindent gyakorlatban kellett megtanulnom. A tanítványaimat rendeztem főleg - stúdiósokat tanítok itt, az Újszínházban és a Kolibriben is - előadásokon keresztül, gyakorlatban tanulunk. Aztán az Angyalok a tetőn című mesejátékot "rendezgettem". Főleg barátaim, tanítványaim játszottak benne, mindenki végezte a dolgát, én pedig a főnővér voltam, a körzeti orvos biciklivel - ahogy Derzsi Jani mondta. Nem vagyok rendező. Nem látom át úgy előre az előadást, ahogy például Alföldi Robi - aki amellett, hogy remek színész, rendezőként is működik az agya, pontosan megvan a fejében, hogy mit akar. Én színészként gondolkozom. Nem tudok másképp rendezni, mint hogy beleélem magam a szerepekbe. Nem játszom el, nem tudom megmutatni, de beleélem magam - húsz szerepet átélni, iszonyatosan fárasztó. Nem is nagyon akarok rendezni többet. Bár gyerekdarabot szeretnék még, van is egy tervem: A bűvös erdő. Ismered? Az árva lányt elküldik a mostohái télen az erdőbe virágot szedni, mert a királylány kitalálta, hogy szilveszter éjszakájára ibolyát akar. A lány sokáig bolyong a rengetegben, amíg találkozik a tizenkét hónappal, akik megsajnálják, és segítenek rajta. Gyönyörű mese.