Jill egy pillanatnyi szünet nélkül nyomoz, fut, vezet, menekül, és hazudik és manipulál szégyentelenül. S micsoda lendülettel! Olybá tűnik nekem, hogy egy közepes filmíró most felülmúlta önmagát. De az is lehet, hogy csak két rajzfilmszerűen hatalmas szem fogott meg.
Jill (Amanda Seyfried) nem találja otthon a nővérét. Egy fülbevaló a földön, ruhái a fiókban, Molly maga sehol. Következtetés: elrabolta egy őrült sorozatgyilkos. Jill bizony paranoiás.
Amit a barátai, a hatóság és az egész világ nem bír felfogni, az egy közhely: "attól, hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek". Az Elveszettben még a képzett zsaruk is képtelenek erre az egyszerű logikai mutatványra, Jill így aztán egyedül marad. És erőt merítve megszállottságából, egy pillanatnyi szünet nélkül nyomoz, fut, vezet és menekül, hogy estig megtalálja Mollyt, akiről senki sem hiszi, hogy csakugyan elveszett.
Ez a szünet nélküliség a film legnagyobb erénye: a lány és vele a cselekmény üresjárat nélkül rohan át a 95 percen, olyan tempóban, olyan ütemérzékkel, amit tanítani lehetne. A forgatókönyvben sok a hiba, tele van szórva véletlennel és mázlival, a hatóság abszurd módon inkompetens benne, és a végső megoldás se nagyon tetszik, de micsoda lendülete van! Olybá tűnik, egy közepes filmíró most felülmúlta önmagát. Olyan odaadással bámultam a vásznat ezalatt az átlagthriller alatt, amit máskor csak nagy művek képesek elérni.
Szerepet játszik ebben a sztori tömörsége is. Általában szidni szoktam a túlegyszerűsített forgatókönyveket, és nagyobb komplexitásra, több agymunkára vágyom, de az Elveszettnek jól áll az egyetlen szálra redukált, csavarok nélküli történet. Jill mellett elhalványulnak a mellékszereplők és rohanása mellett lényegtelenek a mellékszálak. A film vállaltan mániákus, mint a főszereplője: Jill, Jill, csak Jill. Semmi kétely vagy meglepetés. És persze ez az egység is alkalmas arra, hogy a néző osztatlan figyelmét a vászonra vonzza.
No meg Amanda Seyfried. Ő aztán pláne alkalmas. Lehet, hogy ezúttal önkritikát kell gyakorolnom; elképzelhető, hogy valójában Jill rajzfilmszerűen hatalmas szemei tartottak fogva másfél óráig. Ez az eleven mangalány pontosan illeszkedik a szerepbe: kicsi, megszállott, végtelen pörgéssel és energiával. Mindaddig, amíg az ember (fia) bele nem gondol a sztori képtelenségeibe, pusztán az érzések alapján nagyon is hihető, hogy ez a lány kijátssza a rendőrséget, lenyomozza a sorozatgyilkost, és a haja se borzolódik össze közben. Ha kell, pisztolyt fog, ha kell, csak néz kislányosan. Az univerzum teljes girl power-tartalma Amanda Seyfriedben koncentrálódik.
Szóval mivel is van dolgunk? Egy thrillerrel, ami mindaddig kitűnő alkotás, amíg gondolkodni nem kezdünk – de igazán mindent megtesz, hogy elvegye tőle a kedvünket. Egy forgatókönyvvel, ami tele van hülyeséggel, de valami ritka szerencse folytán hibátlan ütemre íródott. Egy egyetlen szálra redukált sztorival és egyetlen színésznőre összpontosított szereplőgárdával. És két akkora szemmel, amekkora nincs is. Minket bizony manipulálnak, szégyentelenül.
De a film ezt legalább jól csinálja. Nem is akarok manipulálatlan maradni: akarom az Elveszettet, és nem érdekelnek a hibái. Girl power.
