Gyerekekkel és állatokkal bármilyen filmet el lehet adni – közhelyes, de igaz megállapítás. Ha egy horrorban gonosz kislány ijesztget, egy romantikus filmben a kutyák hozzák össze gazdáikat, akkor a készítőknek nyert ügyük van. De ha a bevált recepthez hozzáadjuk a valós események adaptálását, a siker még biztosabb. Az igaz történeten alapuló Géppisztolyos prédikátor egy olyan férfiről szól, aki Afrikába megy, hogy árvaházat építsen az ott élő elnyomott sorsú gyerekeknek. Hogy a jó szándék nemesebb legyen, gépfegyverrel szedi le az összes félkegyelműt, aki szórakozik vele, vagy Afrika népével.
Bevallom, amennyire a film címe, úgy a bevezetés is félrevezető. Valójában egy mélyebb üzenetű, nemesebb célú történetről van szó, melyben a vallás és emberség inkább dominál, mint az öncélú lőfegyverhasználat.
A beszédes nevű Sam Childers börtönviselt rosszfiú, aki felváltva tanítja rendre sztriptíztáncos nejét és lövi be magát jámborlelkű cimborájával. Ám ez a romlott életmód sem elég ahhoz, hogy egy véletlen gyilkosságot félvállról vegyen, így egy áldott napon templomba megy a család, hogy a férfi feloldozást nyerjen bűnei alól. A megtisztulással azonban jótett is párosul, Szudánba utazik, hogy önkéntesként segítse újjáépíteni a polgárháború károsultjainak otthonait. Ez azonban közel sem az a cselekedet, amelyért a nép a "fehér prédikátor"-jelzővel, és az LRA militarista lázadó csoport vérdíjjal illeti meg: fegyveres mentőküldetéseket szervez a felkelők ellen, hogy a katonasorba kényszerített gyerekeket megmentse.
A szándék hátterében a hitvallás áll, ezzel pedig elérkeztünk a fő kérdéshez: vajon átreformálható-e a kereszténység tanítása a szent cél érdekében? Az önbíráskodást az egyház sose preferálta, ezzel egy ponton a film szembe is áll, mondván Istennek nem bárányokra van szüksége, hanem farkasokra. Az össze nem egyeztethető alternatíva irányítja Sam-et, aki ha úgy tetszik, Isten nevében gyilkol (a Machete prédikátora ezt a problémát az "Isten megbocsát, én nem!"-sorral tisztázza). Persze lehet vitatkozni azon, hogy ha a hit és a fegyver szava együtt nem létezhet, akkor melyik megoldás a célravezetőbb.
Kiemelkedő színészi teljesítmény híján a gyerekek azok, akik önmaguk életét reprodukálva hordozzák a film igazi súlyát. Írom ezt a főszereplő Gerald Butler rovására, akinek fátyolos tekintete nem elég meggyőző, pláne az olyan pillanatokban, amikor ordítania kéne a fájdalomtól. De ha ordít, nem kell szégyenkeznünk, már a thermopülai csatában is tőle zengett fél Görögország. Kár, hogy ezek a jelenetek nem akkor kapnak teret, amikor indokolná. Hiába, Butler a romantikus komédia és az akció zsánereiben tud érvényesülni igazán.
Michelle Monaghan viszont remekel a hitében utat talált, gyermekét nevelő, férjéért aggódó feleség alakításában, annak ellenére, hogy mindig mosolygó tekintete elüt az ilyen és ehhez hasonló szerepeitől. Marc Forster rendezőnek az akciódús Quantum csendje és a drámai hangvételű Papírsárkányok után e két stílus keverése már rutinfeladat – leszámítva az arányok betartását; a fő cselekményszál mellett a drogos baráttal való közjáték szinte felesleges a kétórás játékidőben.
A filmvégi archív felvételeken a valós Sam Childers felteszi a költői kérdést: ha elrabolt hozzátartozónkat módjában állna visszahoznia, nem teljesen mindegy, milyen módszerrel teszi azt? A válasz abban az esetben nyilvánvaló lenne, ha a kérdést nem egy hívő ember tenné fel...
