Mindent tudunk a film regényesen nehéz fogantatásáról, és arról is, hogy melyik -ológiára végződő egyház keletkezéstörténete ihlette meg a P. T.-vel kezdődő nevű filmrendezőt. Nevezett egyház köreiben alighanem csak elvétve akadtak hívei az ötletnek - ők nyilván mással, de semmi esetre sem a Boogie Nights és a Vérző olaj rendezőjével vitették volna színre történetük kezdeteit.
Emiatt-e vagy sem, de némi befektetői elbizonytalanodás is színezte az előzményeket, mindenesetre a filmnek jót tett a sok valós vagy képzelt huzavona. Jót tett egyházügyileg is, hogy akkor Anderson mondja-e és mutatja is, és ha igen, akkor mit és mennyit, és jót tett jelzőhalmozásilag is, hiszen "az enigmatikus rendező kényes témához nyúl karizmatikus színészeivel" vagy a "karizmatikus rendező enigmatikus témához nyúl kényes színészeivel" kezdetű felkonfok szinte készen várták a bemutatót.
Magáról a filmről annyi bátran állítható, hogy az enigmatikus rendező karizmatikus színészeivel lerázta magáról a történetmondás kényszerének bénító terheit - ilyen messzire jobbára csak enigmatikus rendezők szoktak merészkedni, a karizmatikus színészek pedig (Philip Seymour Hoffman, Joaquin Phoenix) nemcsak hogy méltó társai e homályba vesző balladai úton, de mint mindig, életük alakítását nyújtják most is, e talányos mesterműben. Ami viszont egyáltalán nem talányos, hiszen a szemünk láttára történik meg csinos képekbe csomagolva, az két amerikai találkozása a második világháború utáni nagy jövés-menésben. Az egyik szektát alapítana és épp a tanokat fekteti le, a másik vedel, mint a kefekötő, és nem a tanokat fekteti le. Hogy honnan ez a szenvedélyes, se veled, se nélküled férfibarátság, mely a szektavezérszerepet próbálgató kövér amerikai és a felpróbált szerepekből rendre kieső, mit kieső, nagy csörömpöléssel kizuhanó sovány amerikai között szövődik? Egy csomó ilyen, menthetetlenül földhözragadt, de a műélvezet szempontjából mégsem teljesen mellékes kérdést vet fel Anderson enigmatikusan talányos remekműve, ám az öntörvényű művészt nem abban a pillanatában sikerült kifogni, amikor baráti vagy bármilyen segédkezet nyújtana mégoly értő közönségének is. A film valahol a 144. perc táján véget ér, a 145. perc pedig már a műelemzéseké: a The Masterban az a jó, hogy az égvilágon minden belegondolható, ami filmnek kevés, fricskának viszont erős. A sok jól kinéző talány láttán valamennyi egyház, kicsi és nagy, auditáló vagy nem auditáló fellélegezhet; vissza lehet hívni a megbízott ügyvédeket. Meglehet, az utókor majd összerakja a részletekben rejlő nagy jelentést, ámbár, aki látta a jövőt, arról számolt be nekünk, hogy abban nem a The Masterről folyik a diskurzus.
