Gonzóra várva

Az újságírás doktora itt még elhivatottan göngyölíti fel a korrupciót és komolyan átmegy az agyán, hogy szakít az alkohollal. Lehet, hogy ezért fújolják többen?

Sunshine reggae

Paul Kemp lecsúszott harmincas zsurnaliszta, szakmájának egyfajta kitüntetett példánya: tehetségét istennek, erkölcseit az ördögnek köszönheti, vedel, mint egy rocksztár és a hotelszobákat is épp ilyen hévvel kapja szét. Mattrészegen is jobban csűri azonban a szót legtöbb pályatársánál, ezért is nézik el neki, hogy véralkoholszintje Puerto Rico kék egét verdesi. És ezért is csap le rá az ingatlanspekuláns Sanderson (Aaron Eckhart), akinek szándékai Kemppell a regényben világosabbnak tűntek, mint itt. De Hunter S. Thompson esetében soha nem olyan szövegekről van szó, amelynek a kánonban elfoglalt helyét alapvetően a magával ragadó sztori igazolná, ilyesformán ki merem jelenteni, hogy a Rumnapló fene nehezen elkészült adaptációjára igenis megérte várni.

Nem drogos film

[img id=324798 instance=1 align=left img]Johnny Depp évek óta készült már erre a filmre, s csaknem úgy tűnt, álmát végképp elnyelik a Karib-tenger hullámai. Többen épp ebben látják a Rumnapló visszafogott fogadtatását, én sokkal inkább abban, hogy a közönség elkerülhetetlenül egy Félelem és rettegés Las Vegasban 2-t akart, aminek viszont Bruce Robinson filmje véletlenül sem akar látszani. Márpedig Terry Gilliam kultfilmjéhez (apró adalék: anno szintén elhasalt a mozikasszáknál!) való viszonyunkat, illetve az ahhoz mérten kialakított elvárásainkat érdemes mielőbb letisztázni magunkban. Kár itt kerülgetni a forró kását, nyilván anélkül Rumnapló sem lenne most, és a közönséget is meg lehet valahol érteni. Márpedig Robinson nem Gilliam, nem azért mert rosszabb vagy kevésbé kreatív, hanem mert ha most nekiállt volna leutánozni a groteszk víziókba burkolózó "98-as Thompson-adaptációt, na akkor köpködnénk csak igazán. A Rumnapló szövege nem is lenne egyébként alkalmas erre, hiszen a főhős (noha ott Raoul Duke, itt Paul Kemp, de attól még valahol mindkettő Thompson maga) itt még csak az alkohol rabja, ami számtalan hasonló gegre ad lehetőséget, de a "denevérország" féle abszurd tripek megjelenítésére nem igazán. Egyetlen alkalommal, amikor a srácok kifogynak a rumból és kábszerhez nyúlnak, ami a – kicsit elnagyoltan elzüllött – Giovanni Ribisi karakterének szavaival élve "olyan kemény, hogy a komcsiknak adják", szóval akkor látunk hangyányit valóban a Félelem…-re rímelő vizuáltrükköt az utazás alatt.

Kétes példakép

Kemp nemtörődöm és jóképű, amely kettősség remek alkalmat kínál rá, hogy amolyan lecsúszott James Bondként szedjen fel szőkéket a tengerparton, miután lenyomta a torkán a komplett hotelszobai minibárt. Így lesz ő a gonzó felkent papja, illetve hát annak egyik ünnepelt alteregója, a huszadik századi amerikai irodalom megkerülhetetlen archetípusa. Amely figuráért egyébként nagyon nehéz nem rajongani. Ez persze sokat elmond a – többnyire újságíró – rajongóról, ha már példaképnek is olyan Thompson meg Bukowski-féléket választ, akiknek kevesebb a józan perce, mint a kiadott novellája. Csakhogy szentül hisszük, hogy ha valaki alkoholista és meg nem értett, akkor tutira zseni; és mégsem az a talponállóban támaszkodó káeurópai "akármi lehetett volna belőlem" Laci bácsi, hanem egy fiatalon tényleg kalandregénybe illő életet élő rosszfiú. (Mostanság ugye a Kaliforgia Hank Moody-ja testesíti ezt meg.) Ami persze hamis idol, mert az amerikai máj sem bír el többet, mint a magyar, de ideig-óráig jólesik elszórakozni azon, hogy valaki tényleg ennyire nihilista. S bár fentebb a Félelem… és a Rumnapló különbözőségére hívtam fel a figyelmet, azért természetesen több van, mi összeköti, mint ami szétválasztja a kettőt. Hunter S. Thompson szövegei utánozhatatlanok, valódi stílusteremtő író ő, ez nem egy magasztos jelző, ez egy dokumetált tény. A flegmaság, az abszurd szituációk, a nyakkendős normákat punkosan felrúgó viselkedés minden főhősének sajátja, akármilyen nevet is aggat rájuk a sajátja helyet. Mert bár nehéz elképzelni, de még az is lehet, hogy ő is csak PR-tevékenységként tartotta fel a gonzo látszatát, otthon pedig mamuszban kortyolgatta a gyógyteát, miközben valóságshow-kat nézett. Jóllehet ennek ellentmond, hogy 2005-ben, 67 évesen igazi rocksztárosan fejbe lőtte magát.

Kinek ajánljuk?
- Hunter S. Thompson-köteteket előszeretettel forgatóknak.
- Virágkarneváli tudósításokban megfásult újságíró kollégáknak.
- Akik nem felejtik el, hogy Johnny Depp jóval több Jack Sparrow-nál.

Kinek nem?
- Aki nem tud elszakadni a Thompson-szövegek Gilliam-féle interpretációjától.
- Női magazinok főszerkesztőinek.
- Aki még sosem volt részeg.

8/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu