"Nocsak, kilenc óra. Megettük a levest, a halat, a szalonnás krumplit meg az angol salátát. A gyerekek angol vizet ittak. Ma, jól vacsoráztunk. De csak azért, mert London környékén lakunk, és a nevünk: Smith." Így indította Eugene Ionesco - az abszurd irodalom egyik jeles képviselője - a Kopasz énekesnő című drámáját melyben a prűd angol arisztokrata társadalmat karikírozza.
Erre vállalkozott Robert Altman is a Gosford Park filmjének elkészítésekor. A helyzeteket hidegvérrel uralni tudó angolok, akik büszkék rangjukra és származásukra még akkor is ha nem éppen a felső tízezer közé tartoznak.
A történet annyira hétköznapi, akciómentes és bejáratott, hogy már-már unalmas.
Egy jómódú család, aki hétvégi vadászatra invitálja barátait, rokonait. Cselédek, akik fejet hajtva, szolgálnak a házban. Egy gyilkosság, ami nem másra sújt le, mint a házigazdára. A bűnös után nyomozó cseléd. De amikor megjelenik a helyi "Sherlock Holmes", - mindez a századik percben - akkor az ember agya elborul, és legszívesebben felkiáltana, "hát ez egy ócska krimi, én vígjátékra jöttem".
Igen, minden adott egy Agatha Christie típusú bűnügyi történet szerkezetéhez. De ez Altmannál csak egy váz amin keresztül, párhuzamosan ábrázolja két világ dualizmusát -az előkelő urakét és az őket szolgáló cselédekét- mely egymás nélkül elveszne. A ház alagsorában a cselédek az urak életén keresztül élik hétköznapjaikat nem gondolva arra, hogy gazdáikat éppúgy érdekli véleményük, mint cselekedetük. Átjárások nincsenek, és ezzel mindenki tisztában van "döntsd el, hogy melyik csapatban játszol" mondja a szolga az amerikai színésznek, aki első nap cselédnek adta ki magát- a poén kedvéért.
Mégis a cselédek akkor kerülnek előtérbe, mikor Sir William McCordle-t a vacsora után valaki megöli a könyvtárszobában. A rendező a bűnöst nem a tettes személyében keresi, hanem az áldozatéban, neki a gyilkos, mint személy nem fontos - hisz mindenkinek volt oka a gyilkosságra - hanem a miértekre keresi a választ. Miért? Miért? Hát persze, hogy az egymás közötti viszonyokból adódó konfliktusokból születhet egy gyilkosság. Az első egy órában csak a szereplők bemutatását láthatjuk, de a közöttük levő kapcsolatokat csak találgatni lehet.
Mégis, ezek a sejtelmes helyzetek, a kínosan hosszú képek, az akciók hiánya egy izgalmas filmet kreálnak, amit Patrick Doyle gyönyörű zenéje fest alá. Altman vígjátékként hirdeti a filmet, hahotázásra viszont ne számítsunk de egy hangulatos, fanyar humorú filmre mindenképp.
