Gravitáció

zene: Steven Price
vezényel: Geoff Alexander
kiadás éve: 2013
kiadó: WaterTower Music
játékidő: 71:44

Három asztronauta lebeg a végtelen űrben. Épp az űrállomáson végeznek külső munkát, ám életük hirtelen veszélybe kerül, amikor egy felrobbanó műhold széthullott részeiből számtalan darab csapódik bele megállíthatatlan meteorként az építménybe. Egyikük azonnal életét veszti, a tapasztalt Mattnek (George Clooney) pedig vissza kell hoznia egyre messzebbre sodródó társát, Ryant (Sandra Bullock), mielőtt mindkettejük oxigénje elfogy...

Az elmúlt pár évben, amióta reneszánszát éli a 3D (hiszen nem friss találmányról van szó, lévén az első hivatalos 3D-s film bemutatóját többnyire az ötvenes évekre szokták tenni), kevés olyan produkcióval akadhattunk össze, ahol ennyire megvolt a létjogosultsága a sokak által csak parasztvakításnak tartott technikának. Még az ezt újra népszerűvé tevő "Avatar"-nál sem éreztem olyat, mint Alfonso Cuarón filmjénél, hogy nem egy technikai erődemonstrációt látok, nem feltétlenül csupán az elkápráztatás a cél, s nem egy indok az egész a plusz szemüveg miatti magasabb jegyárra. A "Gravitáció"-nál a szembeszáguldó űrszemét láttán valóban akaratlanul is pislogunk egyet, és könnyebben átélhetjük az űrállomás fedélzetén lebegés érzését így, hogy körülöttünk minden más is lebeg. Ám ez mind szinte csak apró - valójában nélkülözhetetlen - kiegészítés, Cuarón forgatókönyvén és rendezésén túl az igazi érdem Emmanuel Lubezkié. A Föld felett, ahol már nincs fent és lent, a menedéket nyújtó űrállomás pedig akár halálos veszéllyé is válhat a kontrollálhatatlanul forgó űrhajós számára, Lubezki pörgő-forgó kamerája a lehető legillúziókeltőbben viszi bele a nézőt az események sűrűjébe, és klausztrofób érzést generál a belső terekben játszódó szcénáknál is. Persze egy alapvetően kétszereplős alkotásnál (a harmadik közreműködő Ed Harris, aki Houston összekötőjének hangját adja) a hősökön is sok áll vagy bukik, az itteni duó viszont elérte azt, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe: most bizony Sandra Bullock és George Clooney játsza el, hogy a túlélésért küzdenek; itt két űrhajós lebeg kiszolgáltatottan a végtelen űrben. Ott, ahol senki nem hallja a sikolyod, de ahol nincs is értelme sikoltoznod, hiszen aki segíthetne, talán már menthetetlenül eltávolodott tőled...

Mivel Cuarón láthatóan ragaszkodott a lehető leghihetőbb megvalósításhoz, a világűrben nem terjedő hang problematikájára így bizonyára hamar megszületett a Hollywoodtól idegen válasz. Ezúttal ugyanis nem töltik be a mozitermet a hangfalakat a helyükről szinte kiszakító robbanások, ahol pedig nem a süket csönd az úr, ott komoly felelősség hárul Steven Price zeneszerzőre. A komponista nagyon rutinosnak nem mondható, hiszen korábban zenei vágóként dolgozott (igaz, például "A Gyűrűk Ura"-trilógia második és harmadik része vagy a "Batman: Kezdődik!" nem éppen jelentéktelen produkció), s első önállóan jegyzett filmjét mindössze két éve mutatták be. Az űrhöz köthető témákban azonban már otthon van, hiszen az "Idegen arcok"-ban és a "Világvégé"-ben egyaránt egy másik bolygó teremtményei okozzák a fő gondot. Mivel azonban a "Gravitáció"-ban csupán emberi kéz építette űrjármű található, ezúttal egy teljesen más irányból kellett közelednie.
Price elképzelése egy saját jogán is abszolút helytálló mű lett, de ha zenei elődöket kellene keresnem ebben a stílusban, akkor a "Solaris" (zene: Cliff Martinez) és a "Prometheus" (Marc Streitenfeld) környékén tenném, de a szolidabb mozzanatok terén az "Elysium" legértékesebb része, Ryan Amon score-ja is idekívánkozik. Cuarón instrukciója az volt, hogy ne a szokásos konvenciók köntösébe bújtatott score-ral legyen kísérve filmje, ennek érdekében például ütőhangszerek egyáltalán nem is kerültek bevetésre. Amik viszont igen, azok közt felbukkannak hegedűk és cselló, templomi orgona és üvegharmonika, valamint szintetizátor is, a legfeltűnőbbek pedig a különféle textúrák és megvariált hangminták. Mindezeken kívül kórus színesíti a képet, illetve három női vokalista; egyikük egyébként Haley Glennie-Smith, akinek Nick nevű édesapját talán keveseknek kell bemutatni, hiszen a "Szabadság, Szerelem" óta már hazánkban is ismertebb.

Inspirációs forrásként a direktor és a komponista rengeteg zenét meghallgatott, a korai Pink Floyd-albumokat is tartalmazó listán pedig éppúgy megtaláljuk Ligeti György nevét, mint a Godspeed You! Black Emperor nevű kanadai posztrock bandáét. Fontos szerepe lett a score-ban a hangdizájnak, azaz amikor a zene nem egy dallammal is rendelkező valami, hanem tulajdonképpen megfoghatatlan, szinte effektsorozatnak ható zörej, robaj vagy neszezés. Itt ráadásul a különféle űrbéli, tehát nem létező hangokat kellett a score-nak pótolnia. A villámgyorsan kialakuló katasztrófahelyzet képei alatt hallható "Debris"-hez hasonló zaklatott darabok adják az aláfestés egyik fontos összetevőjét. Az olyan kompozíciókhoz, mint például az elhaló vokállal kísért "The Void", az "Atlantis", a "Fire" vagy a "Parachute", a film ismerete is ajánlott, hiszen ami önállóan jórészt csupán fortyogó, manipulált hangminták zajos szériájának tűnhet, az az adott jeleneteket elképesztő plusz feszültséggel látja el. Az ambient hatásokat is felvonultató, néhol már-már kakofonikus hangzásba torkolló, ám a jelenetek alatt abszolút tökéletes szerzemények közül a "Don't Let Go"-t emelném ki, amelynek zajosabb közepét lassú, szomorkás megközelítés keretezi, és ezzel el is jutottunk a score másik vonalához.
Price kompozícióinak fele kifejezetten szép, sokszor meditatív irányba mozduló, ezek közt található a mozi előzetesében hallható Arvo Pärt-darabot, a "Spiegel Im Spiegel"-t idéző, magányt éreztető "Airlock" is. De az egész filmzene legtökéletesebb része az utolsó, közel fél óra. A zongora és üvegharmonika fémjelezte, nagyon bensőséges "Aurora Borealis", a csellóval és éteri vokállal kiegészített, csendes "Soyuz", az első felét tekintve gyönyörű "Tiangong", a katartikus hatású "Shenzou" és a tökéletes zárótémaként helytálló, vokális szempontból kiteljesedő "Gravity" nem csupán emlékezetes darabok egytől egyig, de az idei év legnagyszerűbb szerzeményei között is ott van a helyük. Szintén e blokk része az "Aningaaq", amely révén a legmegkapóbban illeszkedik össze a zene a képpel: ekkor a filmben egy férfi által énekelt altatódalt hallunk, melynek dallamához a lassan előhullámzó téma fokozatosan hozzáépül, s az ének így egy nagyon különleges zenei aláfestést kap.

Az előkészítéstől számítva már évek óta haladt a projekt, amikor Steven Price neve felmerült. Bár gyakorlatilag utolsóként csatlakozott a stábhoz, munkáján alapos átgondoltság érezhető. Saját bevallása szerint egy érzelmi hullámvasútra szerette volna ültetni a nézőt muzsikájával, s kijelenthető, hogy ez maradéktalanul sikerült is. Noha a CD tartalmaz olyan pontokat, melyek nagyobb türelmet igényelnek, és egyes, kifutás vagy lekeverés nélkül hagyott trackek vége mintha csak ollóval lett volna elvágva, mindez a koncepció része. Ha a soundtracket csakis a filmtől különválasztva értékelném, hibás módon figyelembe sem véve, hogy nem önálló hallgatnivalónak született, akkor a különféle hangdizájnos megoldások esetleg kevésbé lennének értelmezhetők, és egy ponttal kevesebb lenne a fenti értékelés. Azonban egyedülálló esetről van szó, hiszen a filmzene ezúttal teljesen kilépett a szó szerint vett aláfestés megszokott szerepéből, mert sokkal nagyobb részét képezi a mozi egészének, mint az máshol jellemző, így a komponista nemcsak az értékes dallamokat tekintve, hanem minden más szempontból is vitathatatlan sikert aratott.