Jé, mondom magamnak, egy amerikai művészfilm: Jim Jarmusch óta rég volt nemigen láttam ilyesmit. S ha az embernek még van türelme nézelődni, akkor eltűnődhet Hal Hartley "Egyszerű emberek" című etűdjén: hogy utálhatja ez a rendező az amerikai pop-mesevilágot. Mert itt minden pont a fordítottja annak, amit az akciószexhorror moziban láthatsz: nincsenek sztárok, nincsenek effektek, a dialóg groteszk és egyáltalán, nem történik semmi. Ami meg mégis, az fájdalmasan nevetséges vagy inkább szerencsétlen.
Mint a főhős (Robert Burke), ez a pancser. Elfuserált macho, aki nagymenőnek képzeli magát. Kirabolnak egy komputercéget, de társai átverik, nője is becsapja neki kell elvinnie a balhét. (Őt üldözi a rendőrség.) Még a főszerepen is ketten osztoznak (két testvér). Az öcskös (William Sage) amolyan prédikátor típus, apját szeretné viszontlátni. Az öreg futballsztár és '68-as veterán, a diáklázadások idején állítólag robbantgatott, és ült is miatta. A két fiú egy ócska motoron érkezik meg a Rhode Island-i világvégére. Országút, préri, egy lerobbant csehó és két nő. A macho gondolja, lesz valami kaland (hogy kigyógyuljon szerelmi bánatából), a fiatalabb pedig megtalálja apukát. A kaland néhány pofon után össze is jön, ennek a kemény falusi lánynak (Karen Sillas) is vannak álmai.
Ám reggelre kelve megérkezik a rendőrség.
Nincs nagy hajcihő, a seriff csak szerelmi bánatáról tud beszélni, de a bilincs azért valódi. Pedig szép lett volna végre letelepedni, szívni az országút porát, haverkodni a harmincas évekből itt maradt benzinkút gitáros kezelőjével. Ezzel az egész (nyomorult) falusi unalommal. De hát fő a rend, amely mindig a balekokat bünteti.
Hal Hartley legalább olyan anarchista, mint a filmbéli öreg, akit végül is pont ebben a világvége-faluban találnak meg. Egy hajón él, és esze ágában sem volt robbantgatni. Boldogan él azzal a lánnyal, akit a fiatalabb testvér kiszemelt magának. Az se baj, hogy a csaj epilepsziás és feminista.
Neki elég, hogy van hallgatósága. Mondom, Hartley legalább ilyen "anarchista" így, idézőjelben , abból az Amerikából mutat pillanatképet, amely az Édentől keletre, reklámtól, filmektől, a világtól elrejtve vegetál, s már a biztató szavakat is elfelejtette.
Mert Hartley a képek között '68 örökségét kutatja: végleg eltűnt, vagy maradt belőle valami? Az idősebb fiú a pancser hülyének tartja az öreget, de a szöveg, amit olykor elereszt, baloldalibb, mint amit apuka valaha is ki tudott találni. ("A törvényeket a gazdagok hozzák a szegények ellen.") A fiatalabb csak a mítoszért lelkesedne, de nem szeretné, ha igaz lenne a robbantásos ügy, amelyben páran meg is haltak. Mikor kiderül, hogy apuka ártatlan, vége is a lelkesedésnek.
Szóval? Volt '68, de most '92-t írunk.
Ennyi. A világ feledékeny, de az az igazság, hogy nem érdemes emlékezni, mert attól a jelen még nem lesz elviselhetőbb.
Minimalista film, állóképekkel, groteszk fordulatokkal, és becketti dialógokkal.
"Olyan dolog, hogy kaland, nincs. Olyan dolog, hogy románc, nincs. Csak a baj és a vágyakozás van. A vicces az, hogy mikor az ember vágyik valami után, azonnal bajba jut. Amikor pedig bajban van, egyáltalán nem vágyik semmi után sem." (Szöveg: Hal Hartley.) Mindezt persze egyikük sem hiszi el, csak éppen eljátszanak a szavak és érzelmek összeilleszthetetlenségével. A film melléktémája ugyanis, hogy egyik figura sem ismeri önmagát, fogalma sincs, mit gondol a másik, és hogy mit kellene mondani. A blabla és filozófia repedésein viszont igazi érzelmek csillannak át, a vágyakozás és a reménytelenség. Amiről ezek a szereplők nem is tudnak. Szomorú, mulatságos, bár kicsit elvont film. De legalább szól valamiről. És nem csak látványtervezés.
