Beszéljenek a szomorú tények. 2001 őszén arab származású, brit állampolgárságú muszlim fiatalok egy esküvő apropóján az óhazába, Pakisztánba érkeznek. A helyi imám bíztatására pár hét elteltével a szomszédos, forrongó Afganisztánba indulnak, hogy a zavargásoknak, harcoknak kitett hittestvéreiken segítsenek. A belviszályt az amerikai hadsereg "felszabadítás" címszó alatt végrehajtott bombázása is súlyosbítja - kétségbeesett, menekülő emberek, temetetlen holtak mindenfelé. A civilizált szigetországból jött fiatalok két tűz közé kerülnek: előbb a tálibok, majd az amerikaiak fogságába esnek, akik azzal vádolván őket, hogy az Al-Kaida terroristái, a kubai fogolytáborba, Guantánamóba száműzik a barátokat.
A politikai érzékenységéről ismert angol filmrendező, Michael Winterbottom (Ezen a világon, Köszöntjük Szarajevóban!) a dokudráma műfaját választotta, hogy a "tiptoni hármak" (Tipton kis település Birmingham mellett) igaz történetét elmesélje a világnak. A négy muszlim fiút - köztük azon társukat, akinek még Afganisztánban nyoma veszett, és a mai napig nem tudnak róla semmit - színészek alakítják; a főként eredeti helyszíneken játszódó, dramatizált jeleneteket a három életben maradt fiatal visszaemlékezései, híradórészletek szakítják meg (maga George Bush és Oszama bin Laden is megjelenik a képeken).
Az utóbbi években nagy népszerűségre szert tett dokudráma zsánerét jól ismerhetjük a Discovery vagy a National Geographic műsoraiból - a néző a vásznon egyszerre lát játék- és dokumentumfilmet; a fogolytábor, a testi-lelki kínzásokkal tarkított kihallgatások poklát az utólag rekonstruált jelenetek demonstrálják, melyeknek a szemtanúk, a kárvallottak megrázó vallomásai adnak hitelt.
A berlini filmfesztivál Ezüst Medve-díjas moziját sokan vádolták Amerika-ellenességgel. Az igazság azonban az, hogy a film nagyjából felét kitevő tálib kegyetlenkedések legalább olyan súllyal képviseltetik magukat a vásznon (nem véletlen, hogy a film eredeti címe: A Road to Guantánamo), mint az Egyesült Államok hadseregének válogatott fizikai-pszichikai terrorja. Kis ízelítőül: nem hiszem, hogy akadna bárki is közöttünk, aki ne vallaná magát Oszama bin Laden közvetlen ismerősének, ha napokon keresztül stroboszkóppal villognak a szemeibe, miközben ezer decibellel bömböl a death metal, kezei hátulról a lábához kötözve, és még WC-re sem engedik ki.
Michael Winterbottom kevés üresjárattal bíró, sokkoló mozit készített, melynek feszültségét helyenként az abszurd humor hivatott enyhíteni - a Guantánamóban a kihallgatást végző magas rangú katonahölgy példának okáért azon áll le hosszan vitatkozni az egyik tiptoni fiúval, hogy ő látható-e az Al-Kaida mellett agitáló mecsetbeli összejövetel rejtett kamerás felvételein vagy sem.
A történetnek - értelemszerűen - csattanója nincs, hacsak nem negatív értelemben. Az érintettektől az Egyesült Államok több éves megpróbáltatásaikért a mai napig nem kért bocsánatot, a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt előszeretettel megszegő guantánamói fogolytábor továbbra is stabilan áll a kubai öbölben, telve több ezer olyan terrorista gyanús személlyel, akiknek valószínűleg soha semmi közük nem volt az Al-Kaidához, csak pechjükre, rossz időben voltak rossz helyen.
A Guantánamo című film az ő segélykiáltásuk.
