A western műfaja meglepően jól működik Amerikán kívül is, ékes példa erre a hatvanas-hetvenes években készült több mint 500 elképesztően sikeres „spagettiwestern”. Itthon − bevallottan az olaszok sikerén felbátorodva − Kardos Ferenc (Hajdúk), Szomjas György (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek) és Rózsa János (A trombitás) próbálkoztak a műfajt honi közegbe és magyar történelmi eseményekhez adaptálni, így csatlakoztak az úgynevezett „eastern” zsáneréhez. Hajdu Szabolcs Délibábja is keleti „gulyáswestern”, annyi változtatással, hogy ezúttal a jelenben járunk, a helyszín a mai magyar Alföld egyik rabszolgatelepe.
Francis híres afrikai focista, akinek egy megbundázott meccs miatt menekülnie kell. Megmagyarázhatatlan véletlenek folytán egy világ elől eldugott, alföldi falucskába keveredik, ahová hamarosan megérkeznek a terror képviselői lovon és terepjáróval, állig felfegyverkezve, és gyakorlatilag kimentik a férfit a rendőrök bilincséből. Elviszik a puszta közepére, egy tanyára, ahol Cisco, a helyi kiskirály rabszolgái közé sorozza, kényszermunkára fogja…
Jóllehet, a Délibáb Tar Sándor Ház a térkép szélén című novellájából is sokat merít, tehát nemcsak easternként értelmezhető, vizuális utalásai, karakterei, cselekménymotívumai, alaptörténete (a hős „belovagol” a városba, a civilizáció és a vadon konfliktusa, a hős ellovagol a naplementébe stb.) miatt Hajdu filmjét akarva-akaratlan a westernekhez hasonlítja a befogadó: minden együtt van egy szórakoztató, ugyanakkor drámai kalandfilmhez. Sajnos Hajdu műve ugyanabba a hibába esik, mint magyar elődei: nem tudja eldönteni, hogy művészfilmes parabola vagy igazi western szeretne-e lenni. A minimalista, illetve hosszúbeállításos filmforma a kalandfilmes motívumok ellenében dolgozik: a cselekmény és az akciók túlontúl lassúvá, így unalmassá válnak, a főhős és a gazember felesleges víziói, hallucinációi szintúgy akadályozzák a gördülékeny western létrejöttét. Ráadásul a cselekmény tele van logikátlanságokkal. Erőltetett a fekete Francis magyar közegbe tuszkolása, az összecsapott szerelmi szál pedig egyenesen kínos. Az alapkonfliktus, a rabszolga-felszabadító akció, vagyis maga a kalandfilmes vonulat meglehetősen mesterkélt.
Ugyanakkor Hajdu műve társadalmi drámaként sem állja meg igazán a helyét, mivel a karakterek, a történet meglehetősen kidolgozatlan és egysíkú. A néző csak várja, hogy végre történjen valami érdekes, valami átütő, hogy a karakterek mélységet kapjanak, próbál kötődni Francsihoz vagy Ciscóhoz – de az áttörés nem történik meg, a stáblista lemegy, a történet és figurák színtelenek, szagtalanok maradnak. A szenvedő, rabszolgasorban tengődő szerencsétlenek is csak üres ágyútöltelékek, akiket modoros (már-már szándékolatlanul vicces) szitkok kíséretében ütlegelnek a verőlegények. A befogadó nagyjából annyira tud kötődni hozzájuk, mint a cselekményben feltűnő libákhoz vagy tyúkokhoz. Hatalmas baki ez egy − már a nyitó felirat alapján is − szociálisan erősen elkötelezett alkotástól.
Ami mégis megmenti Hajdu Szabolcs easternjét, az a hangulat, a miliő és általában a westernes utalások, beállítások. Mint Szomjas kultuszfilmjeiben, a Délibábban is magába szippant a környezet. A nyári Alföld még mindig lehengerlő, a magyar viszonylatok nagyon jól mutatnának egy poros-mocskos spagettiwesternben. A lepukkant vasútállomás a Volt egyszer egy Vadnyugatot idézi, az Isten háta mögötti kis falu bármelyik Django-filmben elmenne, ahogy a modern rabszolgatelep ócska viskói, lakókocsijai, és persze maga a prérit, a sivatagot idéző Hortobágy is tökéletes westernmiliőként működnek. Illetve működnének, ha Hajdu Szabolcs és csapata mert volna elmozdulni a zsánerfilm irányába, és nem ragad meg műfaj- és művészfilm között félúton.
A Délibáb kihagyott ziccer: Jancsó Miklós és Sergio Leone kedvében akart járni, de ebben a formában ez nem sikerült. Egyébként fontos szerepet vállal, hiszen megmutatja, hogy megdöbbentő módon ma is vannak olyan kiszolgáltatott emberek, akik rabszolgahajcsárok rémuralma alatt dolgoznak kifulladásig éhbérért. Csak éppen ezt a társadalmi problémát nem tudja izgalmasan és átélhető módon a néző elé tárni. Pedig ez nem lenne lehetetlen, hiszen a western eleve parabolikus természetű, mitikus közege szinte vonzza az indirekt, allegorikus beszédmódot (lásd Sergio Corbucci remekművét, A halál csöndjét vagy a Vietnam-westerneket, mint a Kis Nagy ember). Így a Délibáb csak olyan, kultuszfilmekre éhes ínyenceknek javasolt, akik a Talpuk alatt fütyül a szélnek is meg tudták bocsátani, hogy olaszos kalandfilm akart lenni, miközben Jancsó Szegénylegényekjének babérjaira tört.
Pontszám: 6/10
