Jó? Rossz? Nem számít! Vár a háború! A feláldozhatók 3. két óra vigyorgás, nulla értelem.
Bizonyos nevek, ha összeállnak, túl vannak a kritika hatósugarán. Ezt írtam a második résznél, és tartom: Stallonénak, Schwarzeneggernek, Fordnak és Mel Gibsonnak szabad olyasmit, amit másoknak nem. Ha vissza akarják hozni a nyolcvanas éveket, megtehetik. Kit érdekel a sztori? Kit érdekel a realizmus? És hogy mennyit fejlődött a mozi a nyolcvanas évek óta? Ez mind feláldozható, csak épp a szereplők nem.
A feláldozhatók 3. bűnös gyönyör: akciótenger tele képtelenséggel és butasággal, és élvezettel. Gyertek, vár a háború – kiáltja Stallone! És az ő háborújában minden, de minden látványos: felrobban, szétesik, repül és pörög, és száguld, és becsapódik, és lángol és pusztít. Orgia! Vigyor az arcodon két óráig.
Aztán tartom azt is, hogy míg más hasonló filmnél kiakadnék a sok elszállt lehetetlenségen, a gyenge forgatókönyön, az alig létező karaktereken, addig itt nem. Csakúgy, mint a két előző részben, a titok az őszinteség. A hasonlóan buta filmek többsége megpróbálja magát jobbnak hazudni: egy filmvégi csavarral bonyolult történetet színlelnek, agyonkopott sablonokkal karakterépítést, vértengerrel realizmust. A feláldozhatók sorozat nem hazudik.
S hát ennek a névsornak tényleg mindent szabad, amíg nem veszik magukat túl komolyan. Mert nem veszik: sok kis önironikus poén bizonyítja, hogy tudatában vannak, milyen elavult filmet rendeznek – sőt, a mai igények szerint rossz filmet. De azt profin! Minden jelenet, minden beállítás, kameraszög, fintor és robbanás a nyolcvanas évek akció-zsánerének csúcsa lenne, ha akkor készült volna.
„A hasonlóan buta filmek többsége megpróbálja magát jobbnak hazudni. A feláldozhatók sorozat nem hazudik.”
Mégis, objektíven nézve A feláldozhatók 3. gyengébb a második résznél. Mintha fáradna. Ott se volt izmos a történet, de itt szinte halott. Laposabb az akció, ritkább a jó poén. (Az angol eredetiben mondjuk több szerepel.) A sztárok sem kapnak olyan belépőket, mint akkor – pláne nem olyat, mint Chuck Norrisé volt (habár Banderas megjelenése elég érdekes). Stallone szándékosan a PG-13-as besorolásra hajtott; „egy fiatalabb és szélesebb réteg számára akart nyitni” – mondta. De nem hiszem, hogy a fiatalabbakat érdekli a nyolcvanas évek megidézése. (19 millió dolláros első hazai hétvégével és 4. helyezéssel biztosan nem tolongtak a vetítésekre; a bevétel alatta marad mindkét elődjének, bár ebben a kalózkodás is szerepet játszott.) Az idősebbek pedig sokkal inkább értékelnék az „R” osztályba sorolt keménységet.
Állítólag Mel Gibsonnak is felajánlották a rendezést a szereppel együtt. Sokat nyert volna a film. Gibson kitűnő rendező jó adag stílusérzékkel; a Börtönregény például emlékezetes lett. Ugyanez kellett volna A feláldozhatók 3-nak is: valami egyedi, ami megkülönbözteti a másik kettőtől, ami megmenti attól, hogy csupán egy gyöngébb folytatást lássunk benne. Talán egy Dredd 3D-szerű tesztoszteron-injekció. Remélem, egy Gibsonhoz hasonló kaliberű rendező valahogy kezébe veszi a negyedik részt – mert készül bizony, készül már.
Hanem azért huszonnégy óra alatt mégis kétszázezren töltötték le a kiszivárgott kópiát, egy hét alatt pedig kétmillióan. Van közönsége az öregek nosztalgikus háborújának. Amíg végigvigyorogsz egy filmet, nem számít, mennyire rossz a mai mércék szerint.
