A Gamer - Játék a végsőkig semmivel nem emelkedik ki a buta és rossz akciófilmek közül, ha csak azzal nem, hogy az akciót sem nagyon lehet élvezni benne. A filmben leginkább a rendező és a forgatókönyvíró játszik, a néző idegeivel.
Vannak ezek a bűnös moziba járós élvezetek, az annyira-szar-hogy-az-már-jó filmek, amiken észrevétlenül be lehet tolni öt liter popcornt, és a végén úgy jön ki a néző a moziból, hogy a filmre már nem is emlékszik, csak arra, hogy marha jól szórakozott. Remek példa erre a pár éve készült Kígyók a fedélzeten, aminek a forgatására - a leendő nézők unszolására - rádobtak pár napot, hogy még annyira-szar-hogy-az-már-jobb legyen. Úgy tűnhet, könnyű ilyen filmet készíteni, de ebben a műfajban is be kell tartani egy csomó szabályt. Például nem jó, ha egy ilyen film véresen komolyan veszi magát, és nem árt, ha van valami kis koherencia a saját bugyuta univerzumán belül. A látvány fontosságáról nem is beszélve. A Gamer - Játék a végsőkig nem tartja be ezeket a szabályokat, ezért esélye sincs, hogy annyira rossz legyen, ami már jó.
A sztori szerint 2034-ben járunk, amikorra egy őrült zseni, bizonyos Ken Castle feltalál egy nanosejtet, ami képes megsokszorozódva beépülni az agykéregbe. A nanosejttel kezelt embert onnantól kezdve lehet ugráltatni, mint egy videojáték hősét, és ezen gazdagszik meg Castle, egyetlen nap alatt lepipálva Bill Gatest. A gátlástalan üzletember először a Society nevű Second Life-utánérzést alkotja meg, amiben igazi - és természetesen gyönyörű - emberek az avatárok, akiket sötét lakások foteleiben tespedő lúzerek irányítanak. Persze lelki nyomorék mind, ráadásul túlsúlyosak, és mindenki csak dugni akar a játékban, szörnyű, dekadens jövő vár ránk, kérem szépen.
Castle következő nagy dobása a Slayers, ami már lövöldözős játék: pár száz nanosejtes elítéltet egymásnak eresztenek kihalt épületekben és más adekvát paintballpályákon, csak éppen igazi fegyverekkel, és itt nincs olyan, hogy visszatöltöd a játékállást. Fröccsen a vér, hullanak az emberek, akiket tizenhét éves sztárok kommandíroznak otthonról, az élethalálharcok tévéközvetítése pedig a legnézettebb műsor lesz. A történet szerint a Societyvel több mint egymilliárdan játszanak (ami azt jelenti, hogy ugyanennyien irányított avatárként dolgoznak a játékban), de a Slayers még népszerűbb - hogy akkor ki süt kenyeret, és ki vezeti a villamosokat, arról nem szól a fáma.
Ezen még könnyű túltenni magunkat: oké, adott egy ezer sebből vérző világ, mindegy, csak legyen jó az akció. De nem jó. A rendező-forgatókönyvíró páros Mark Neveldine és Brian Taylor egy részeg haditudósító kezébe adták a kamerát, és speedet tettek a vágó sörébe: kapkodó, követhetetlen lövöldözést kap a néző, amiből legfeljebb azt tudja meg, hogy a jövő autói kihányt vodkával is pöccre indulnak majd. Neveldine és Taylor előző filmjei, a Crank - Felpörögve, illetve annak folytatása is hasonló szellemben készültek, de a Gamer akciójeleneteiben már élvezhetetlenül sok az adrenalin.
Ráadásul a film még moralizál is. Nem olyan akciófilmes tempóban, mint például a sztoriban is hasonló Running Man, hanem nagyon mély akar lenni. A film főhőse a Slayers egyik sztárja, Kable (Gerard Butler), akit persze igazságtalanul ítéltek el, ráadásul nemcsak a feleségétől - hogy, hogy nem, a Society egyik gonoszul kihasznált avatárszínésze - szakították el, de a gyerekét is elvették tőle. Erre jön még egy társadalomkritikai irány, amit a Humanz nevű, Castle játékai ellen küzdő illegális szervezet hivatott képviselni, egy összeesküvés, ami a hatalom romlottságát illusztrálja, és persze az emberek irányításának etikai kérdései. Szóval túl sok itt a lelkizés, a Gamer annyi minden akar lenni, hogy nem lesz belőle semmi. Az irányítással kapcsolatos moralizálás például sokkal jobb volt az 1997-es Nirvanában - abban egy videojáték digitális karaktere ébredt öntudatra, mégis inkább együttéreztem vele, mint a hús-vér Kable-lel.
A színészek menthetnének valamit a helyzeten, de vagy nem tudnak kibontakozni a nekik írt papírmasészerepben (mint a jólelkű médiaribancot megformáló Kyra Sedgwick), vagy karikatúrát csinál belőlük a forgatókönyv (mint a Castle-t alakító Michael C. Hallból), vagy egyszerűen bűnrosszak (mint Ludacris, aki még repprenek is jobb, mint színésznek). És eljön az a pont, amikor az ember már nem hajlandó lejjebb adni az igényeit, és megkeseredik a szájában a popcorn.
A Gamer éppen olyan, sci-finek álcázott rakás szar, mint a Hasonmás vagy Halálfutam. Szórakozásnak túl silány, és ostobasága ellenére komoly akar lenni, miközben éppen annak a lelketlen fogyasztói világnak válik a részévé, amit olyan nagy elánnal próbál kritizálni.
Ennél nagyobb büntetés nem is kell neki.
