Önmagában a rossz filmnél még van egy szomorúbb kategória: az a rossz film, amely felforgató szándékkal készül és a nagyravágyás görcsös igyekezete miatt az alapvetően korrekt alapanyag fogyaszthatatlanná válik.
Van egy pár fiatal a második világháború idején, az Edelweiss Kalózok, nevüket a kedves kis havasi gyopárról kapták, barátok, néha szerelmesek, közben ellenállnak és rohangálnak ide-oda, majd lelepleződnek és felakasztódnak. Félreértés ne essék, nem a valós történet iránti érzéketlenségemet jelzem az előbbi sorokban, épp hogy dühítő, hogy a történet a jelzett triviális síkon marad. Köszönhető elsőfilmes rendezőnknek, aki első körben talán egy Hangyák a gatyában-típusú stílusgyakorlaton élhette volna ki szerzői túlkapásit, majd elgondolkodhatott volna, biztos készen áll-e az említett vígjáték rendezőjének, Marc Rothemundnak második filmjéhez, a Sophie Schollhoz hasonló kaliberű munkát bevállalni.
A fiatalokról szóló film ugyanis oly mértékben stilárisan túlterhelt (túlzenélt, túldramatizált satöbbi), hogy az ember csak a fejét kapkodja az utcai éles jeleneteket kivéve indokolatlan kézikamerázástól és látványos dőlésszögektől. Dühítően átgondolatlan koncepciójú a Gyopárbetyárok című mozi, az Edelweissről meg, reméljük, továbbra is majd a Muzsika hangja jut az eszünkbe, nem a havasi gyopár.
Titanic Filmfesztivál
