Az utóbbi években megszoktuk, hogy Sean Penn nem adja magát olcsón. Ha teheti, ragaszkodik az igényesebb popcornmozihoz, sőt a szerzői film világa sem idegen tőle. A Titokzatos folyó vagy a 21 gramm, és még a kissé felvizezett A tolmács is egy érett, önmaga képességeivel tisztában lévő színész tudatosságait mutatta fel. És így volt ez rendezőként is: Dürrenmatt kisregényéből egy igen jó hangulatú, Arany Pálma-jelölésig jutó filmet hozott össze, mint ahogy a '95-ös keltezésű Menekülés az éjszakába sem a filmművészet szégyene, sőt. Mindkettőben közös, hogy Jack Nicholson kivételes alakítása nagyban hozzájárult a sikerhez. És ez már azért is nagy szó, mert nem minden színészből lesz jó színészvezető, mint ahogy a színészi érzékenységet sem mindig könnyű átcsempészni a kamera túloldalára. Neki eddig jobbára sikerült.
Az Út a vadonba azonban alapvető tévedés. Még akkor is, ha Sean Penn most is a maximumot hozza, hozná ki fiatal főszereplőjéből, Emile Hirschből. Hiszen minden adott itt, ami egy igazán nagy alakításhoz kellene: már-már patologikus méretű fogyás, bozontos szakáll és világmegváltó tekintet, s mindez egy különösen szimbolikus történetbe csomagolva. A film ugyanis a 22 éves, kiváló képességű Christopher McCandless igaz történetét meséli el, aki annyira megcsömörlött a fogyasztói társadalom fonákságaitól, hogy önkéntes remetének vonult el Alaszkába. A vadon szívébe. Ahol az ember igazán ember lehet, mindenféle kötöttség és társadalmi béklyó nélkül. Ami leírva rémületes, képben akár még katartikus is lehet. Főként, ha azt a - filmben csak elvetett - gondolatot erősítené föl, hogy manapság az igazi kalandorokra, akiknek minden nagy földrajzi felfedezésünket köszönhetjük, már nincs szükség. Olyanok ők, mint egy szürke egér a garzonban. Legfeljebb a szekrény oldalát rághatják ki.
A film azonban szabadságról, erkölcsről mesél, s közben folyton hallani a tanítói pálca suhogását. A minden kockára rávetülő tanulság rettenetes árnyát. Mert az Út a vadonba egyszerre merengő természetfilm és bédekker amerikai csavargóknak, moralitásjáték és modern üdvtörténet. Csakhogy hiába Emile Hirsch helyenként valóban elmélyülő játéka, hiába a vérkomoly eszme paravánja, ha a főhős csetlik-botlik az önkéntes próféta jelmezében. Elvből nem visz magával baltát a vadonba, de a távcsöves puskához ragaszkodik. Látványos gesztussal elégeti a pénzét, majd beáll dolgozni egy gyorsétkezdébe. És a legfájóbb: a könyvmoly McCandless, aki alaposan átnyálazta a vonatkozó szakirodalmat, épp azt a részt hagyja figyelmen kívül, amely az általa begyűjtött vadburgonya mérgező hatására hívja fel a figyelmet. Megelégszik az illusztrációval. És épp ez, a következetlenségek, a történetet megemelni igyekvő, negédes narráció, a kulcsszavak monoton ismétlése tehet róla, hogy a főhőst egy pillanatig sem érezzük közel magunkhoz. Mint ahogy a bölcsesség megszerzése helyett a film is megelégszik annak meglebegtetésével.
Az idea árnyékát látjuk a falon, de a barlangból már senkinek sincs bátorsága kilépni. Így aztán az Út a vadonba megváltás helyett a rousseau-i eszme csöndes paródiájába süllyed. Annak kézikönyvévé, hogy miként ne lázadjunk a világ ellen. Esetlenségében tanulságos, de fölemelni nem képes. Tragédiája is inkább csak poén egy humortalan misében.
