Mit kapunk, ha a 2001-es Bridget Jones naplójának rendezője hét év kihagyás után belefog egy londoni illetőségű poszt-9/11-es (valójában poszt-7/7-es) dráma szerkesztésébe? Nos, szolidabb és kulisszahasogató szimbólumok hagymahéjaiba csomagolt halk panaszszót, finoman meghintve egy kis összeesküvés-elmélettel (a receptúra konstansával).
Arról van ugyanis szó, hogy a mindennapi terrorveszéllyel a legalkalmatlanabb pillanatokban is szembenéző (titkos munkaalkoholistának tűnő) férj újbóli távollétét egy kétségbeesésből elkövetett félrelépéssel feldolgozni próbáló fiatal anyuka a heti futballmeccsen elveszít mindent, ami számít neki - nyilván afféle isteni büntetésként, fentebb leírt helytelen magaviseletéért. Valami ilyesmi történik Londonnal is Sharon Maguire víziója szerint; hibásan áll a kultúrák különbözőségéhez, meg úgy általában a világ szociális kérdéseihez, s megkapja a magáét (levegőbe röpül a lelátó, a halottak száma meghaladja az ezret) - ám egyikük sem ezt érdemelné. Lévén a terrorizmus a rossz válasz a magatartási problémákra, és minden másra is. Ugyanakkor jó válaszokat keresve sem találni, bár a szeretet, az olyanféle, mint amilyet egy fiatal anyuka érez kicsiny gyermeke iránt (s ő viszont), talán még ezekre is megoldás lehet.
Ami azt illeti, ez meglehetősen naivka értelmezése a világ talajmenti folyásának, de megbocsátható - még egy filmrendezőnek is. Ám az előadás nyálassága, keresettsége, s a tisztes forgatókönyv híján születő harmatos színészi alakítások (inclusive Ewan McGregor; csak néz hülyén feszt) már kevésbé.
