Coppola lírai vallomása életről és művészetről.
Francis Ford Coppola, A Keresztapa-trilógia, az Apokalipszis most és a Magánbeszélgetés szerzői alkotója majd? tíz éve nem készített filmet, leszámítva a nálunk be nem mutatott, 2007-es Youth Without Youth-t, amit finom nézői és kritikus fanyalgás fogadott. Coppola ennyi év újra a rendezői ringbe szállt, hogy ezegyszer minden stúdióbefolyás és megfelelési kényszer nélkül készítsen filmet, elsősorban magának. Mozizzon egy kicsit, s közben egy olyan család történetét meséljen el, ami akár a sajátjáé is lehetne (a filmbéli apa - ahogy az ő apja is - karmester, s a főhős is egy különc művészfigura).
A Tetro egy család egymásra találását meséli el: Bennie (Alden Ehrenreich) rég nem látott bátyjához, Tetróhoz (Vincent Gallo) érkezik látogatóba Buenos Airesbe, tőle remélve információt rejtélyes múltjukról. A sikeres írónak hitt nagytestvérről azonban kiderül, hogy önmarcangoló művészlélek ugyan, de mindezidáig csak az asztalfióknak, esetünkben egy ócska bőröndnek írta meg nagy élete művét. S itt az élete szó szerint értendő, hiszen a rejtjeles iromány Tetro apjával való viszonyát és fiatalkorát tárja fel a kíváncsi Bennie-nek. S ahogy főhősünkkel együtt mi is egyre többet tudunk meg a titkokkal teli múltból, úgy haladunk vele együtt a megváltó katarzis, vagy a szükségszerűen bekövetkező tragédia felé.
Kétségkívül a megfelelően adagolt információ a Tetro legnagyobb erényeinek egyike, melynek eredményeként körülbelül a második perctől beszippant minket a film, s egészen a végéig nem ereszt az információ visszatartásából fakadó feszültség. Arról mondjuk már lehetne vitatkozni, hogy emellé megfelelő lezárást kaptunk-e. Elég a befejezés, hogy katarzis-élményünk legyen, vagy a túlságosan felfokozott idegi állapotot feloldatlanul hagyja a történet vége? Én ez utóbbira szavaznék, mivel a megoldás nem üt arcul, egyszerűen csak megcirógatja az embert. Ennek ellenére egy rossz szavam nem lehet a Tetróval kapcsolatban, egy tökéletesen és aprólékosan kidolgozott forgatókönyv mesteri megvalósítását láthatjuk. Minden pillanat és képrészlet jelentéssel teli, nem véletlenül kísérik végig az alkotást a tükrökön keresztül szemlélt szereplők és történések, vagy a túlkeretezett, kép a képben jelenetek. Mind egy alkotó művész jelenlétére hívják fel figyelmünket. Az átkeretezéssel Coppola mintha folyton új kontextusba helyezné szereplőit, így téve egyetemessé a meglehetősen személyes történetet, így válik Tetro alakja a művészember metaforájává (maga Gallo felkérése a szerepre is ezt sugallja), aki hiába készül átadni magából valamit, inkább megtart magának mindent. Mert nem biztos, hogy mindig azt kell tenni, amit mások tesznek. Amikor Tetro végre debütálási lehetőséget kapna, ő inkább visszalép. Így teljesedhetne ki íróként, és jöhetne rendbe élete, de felmerül benne a kérdés: valóban el akarja-e engedni ezt a mesét, valóban normálissá akar válni, vagy megmarad zavart lelkű embernek? Tartson meg magának mindent, elfordulva a hőn áhított tökéletességtől, vagy lépjen egyet a teljesség felé? Érdekes kérdések ezek egy olyan világban, ahol mindenki természetesnek tekinti a tökéletesség felé való haladást. S mikor Tetro véglegesen meghozza ezt a döntést, és eltávolodik a személyes siker vágyától, akkor oldódnak meg dolgai, akkor lesz képes kiállni magáért és családjáért. Kiderül, hogy amit hajszolt, nem fontos.
Ezek alapján bárki a rosszabbik fajta "disneyszirupos" filmnek gondolhatná a Tetrót, pedig sokkal több annál. Minden üzenete felszín alatti, le kell érte ásni a mélybe, vagy egyszerűen csak élvezni kell ezt a hihetetlenül szép filmet. Mert már önmagában esztétikai élményt jelent (bár furcsa a modern kor technikájának gyermekeként jó minőségű fekete-fehér mozit nézni, hiányzik az a bizonyos zaj- és szemcseszint), s ehhez járul hozzá az izgalmas sztori, illetve az életet boncolgató mögöttes tartalom.
Mert lehet, hogy mindenkinek mást fog jelenteni a Tetro, de az garantált, hogy meg is fog érinteni. Mint a filmben megidézett Hoffmann-babát, minket is elkap az illúzió, s elfelejtjük, hogy amit látunk, nem él, csak egy báb. Amit mi láttunk, nem az élet, csak az életről készített film. Ahogy minden művészi reprezentáció csak a valóság leképezése, de a Tetro mégis elmond nekünk valamit a világról, amiben élünk és a benne leledző emberekről.
