A Vakvagányokkal olyan kivételes film kerül ezen a héten a közönség elé, amelyben a létrehozók alkotói teljesítményének tiszteletreméltó szépsége nem választható el a benne megtestesülő emberi teljesítmény nemességétől. Gyengéd szeretet és mély, érzékeny egymásra hangolódás hatja át a Vakvagányok minden kockáját. Az csak az egyik, tán szenzációsabban hangzó jellemzője Tímár Péter filmjátékának, hogy a mozgókép történetében az első, amely vak szereplőkkel, vakoknak készült. Kevésbé szenzációs, de a teljesítmény mélyebb lényegére utal, hogy ez a film a küzdelem filmje, ha úgy tetszik, a bármilyen megkülönböztetés miatt az embereket egymástól elválasztó külső és belső gátak, félelmek, előítéletek leküzdésének a filmje, egy bármi miatt elszigetelt embercsoport egyenjogúságvágyának a filmje. Amellett életvidám, kedves történet, amelyen nem egyszer könnyű szívvel lehet nevetni is.
A történet nagyon egyszerűen indul. Két "kivénhedt" rockzenész (Csiszár Jenő, Magyar Attila) jó pénzért musicalt ír vak fiataloknak, ám amikor betanításukra kerül sor, csődöt mond az igyekezet. Belép a képbe az a táncos (Bozsik Yvette), aki személyes érdekeltségből is vállalja a reménytelenül nehéz feladatot. Ekkor ágazik többfelé a történet szála: egyrészt végigkísérjük a betanulás nem mindennapi küzdelmét, másrészt a táncosnő személyes drámáját a vak kisfia miatt érzett lelkifurdalás stációin át. A musical színpadi születésének hol megindítóan szép, hol mulatságos folyamata összefonódik a vak fiatalok ravaszdi cselszövéseivel, a lányok nőies vetélkedésével a Csiszár alakította figura "kegyeiért", és mindeközben saját egyéniségük és méltóságuk érvényre juttatásáért. A film vígjátéki "vonala" szinte teljes egészében Csiszár vállán nyugszik, az ő furcsán lelassított figurája és "dumája" hordozza a humort, ami szinte mindig bejön.
Az a zárt világ, amelyet a vakok alkotnak a látók szemében, sok ismeretlen részletét tárja fel a vak szereplők lefegyverzően őszinte, tehetséges játéka révén. A gyönyörű és intelligens vak főszereplő, Matatek Judit mellett a kisebb szerepekben valamennyi sorstársa, a teljes fiú- és lánycsapat egyszerűen örömet ébreszt a nézőben azzal az üde lendülettel, ahogy átadja magát a figurának és a történetnek. Énekesük, Máj Krisztina hangját sok profi előadó megirigyelheti. A film legszebb jelenetei velük "történnek", a Bozsik Yvette-tel táncolt-játszott szituációkban, a befejező pingpongjelenetben. (Antonioni szereplői láthatatlan labdával teniszeznek, itt csörgőlabdával pingpongoznak...). A filmbeli musical-előadás látványnak gyönyörű (egyaránt dicséri Szatmári Péter operatőri és Cserepes Károly zeneszerzői teljesítményét és a Bozsik-koreográfiát), előadói teljesítménynek óriási. Olyannyira, hogy némileg önállósítja is magát, felbillentve kissé a történet egyensúlyát.
Tímár Péter nagy gonddal a jelenetekhez szerkesztett narrátorszöveggel oldja meg a lehetetlent, azt, hogy filmjét a vakok is élvezhessék. Ez a furcsaság az első pár perc után a látó néző számára szinte észrevétlenül olvad össze a látvánnyal. Egyáltalán nem hibátlan film a Vakvagányok, nem hibátlan a meséje sem, a történet hangsúlyai olykor jelentéktelen mozzanatokat emelnek ki és konfliktusokat oldanak fel túl könnyedén, talán a fő figurák egyénisége is elviselt volna több árnyalatot. Ám aki hagyja, hogy nyitottan érje a különös élmény, életigenlő, vidám hangulatot kap cserébe a Vakvagányoktól. Ha én most zsűri lennék, ennek a filmnek egyhangúlag különdíjat ítélnék a különleges teljesítményért, a kivételes összmunkáért, egy ismeretlen világ felfedezéséért.
