(Ha) valaki más filmje (lenne...)

Sylvie Testud remek színésznő. Főképp társadalmi drámákban brillírozik, két főszerepével is elnyerte a legértékesebb francia filmes díjat, a Césart (ami mellett három César-jelöléssel is büszkélkedhet), de kapott már legjobb színésznőnek járó kitüntetést az Európai Filmakadémiától is, 2010-ben. Nem sorolom további trófeáit: a szakma elismeri, a nézők szeretik – ő mégis másfajta babérokra tör: forgatókönyvírásra és rendezésre adta a fejét. Titokban azt remélem, hogy egy felejthető kisjátékfilm és a Valaki más élete című regényadaptáció után visszatér majd a kamera túloldalára.

A Valaki más élete regényadaptáció: Frédérique Deghelt azonos című romantikus regényéből írt forgatókönyvet két másik hölgy, Sylvie Testud és tévésorozatokban valamennyi gyakorlatot szerzett társa, Claire Lemaréchal. Ennél "csajosabb" felállítást el sem lehet képzelni: persze, hogy egy nő áll a történet középpontjában is. Legalább nők beszélnek végre a női lélekről – örvendezhetnénk –, viszont a film ezer sebből vérzik, számos férfirendező mesélt már ennél jobb sztorikat és rajzolt ennél valószerűbb képeket a nőkről.

Az a baj, hogy rossz a forgatókönyv, és még borzasztó komolyan is veszi saját magát. Az alaphelyzet is gyanús: egy 25 éves lány, Marie karrierjének első lépésére készül, majd összejön élete nagy szerelmével, Paullal, és az első romantikus éjszaka után arra ébred, hogy megszaporodtak a ráncai, a teste megereszkedett, luxuslakásban él az Eiffel-torony szomszédságában. 15 év elröppent az életéből, ő pedig kemény kezű, elegáns, sikeres üzletasszony cégének „császárnője” lett, aki épp válik Paultól, gyermeke apjától. Hogy is van ez? Inkább egy 40 éves asszony álmodta újra fiatalságát a film első perceiben, és döbbent rá arra, hogy elrontotta az életét? Valószínűleg az utóbbiról van szó, hiszen a bevezető nem alakul keretté, csakhogy teljesen érthetetlen, miért törlődött ki az emlékezetéből az elmúlt 15 év minden – értsd: abszolút minden – eseménye.

Lehetne ebből laza vígjáték, lehetne sci-fi – s többé talán nem is keresnénk a magyarázatot, egyik esetben sem –, de nem: ebből a témából (vígjátékkal fűszerezett) érzékeny drámát kellett faragni. Egy Lynch vagy egy Cronenberg kezében ropogna a téma, de még egy sokadik vonalbeli Mark Waters is jobban használná: az ő Freaky Fridaybeli anya-lánya testcseréje is hitelesebb volt, mint a Valaki más élete. Még annak a filmnek is volt füle-farka, és néhány működő poénja.

Marie meséje a modern üzletasszonyok életének a metaforája akar lenni. Ha valaki törtet a karrierje útján, könnyen elveszítheti az élet igazi értékeit: a szeretetet, a szerelmet, a többiek őszinte megbecsülését – sulykolja a közhelyet a film. Ilyen értelemben a cím is rossz: ha már metafora, akkor legyen benne azonosítás: Marie nem egy másik nő életére ébredt – még ha idegenként is tekint a tévében mosolyogva és tökéletes angolsággal megszólaló, magabiztos üzletasszonyra –, hanem bizony a saját, évekkel későbbi mását látja. A döbbenetet beletörődés követi, aztán őrült iramban kezd dolgozni azért, hogy megfeleljen az új helyzet kihívásainak, és van négy napja arra, hogy visszaszerezze férjét, aki 15 ével élt le mellette „idegenként”, amint Paul forgalmaz. Borzasztóan hollywoodi íze van az egésznek, ott lebeg a levegőben a happy ending illata, és mindvégig az érezzük, hogy ez nem az a francia film, amelyik megdöbbentően fog véget érni. A végéig azonban még rengeteg kidolgozatlan szereplőt látunk majd szaladgálni a hősnő körül, számos, zavaros, elvarratlan szálban fogunk megbotlani. De végül mégiscsak megtudjuk, hogy helyre lehet-e hozni 15 elrontott évet egyik napról a másikra.

A film fényképezése sem különösebben igényes, ötletes vagy eredeti, az olykor megszólaló diegetikus slágerek inkább csak arra valók, hogy kedves ismertségükkel "lekenyerezzék" a nézőt.

Sylvie Testudnek egyetlen szerencséje volt: az, hogy Juliette Binoche-t kérte fel a főszerepre. A színésznő remekel, ahogy azt tőle megszoktuk, érzelmek hihetetlenül széles skáláját képes arcára és gesztusaira varázsolni, bár vannak pillanatok, amikor rendezője érezhetően a vígjáték eszköztára felé irányítgatta – és ezek a pillanatok igen kínosak és erőltetettek. Binoche mégis valami olyan bájt és kedvességet visz a figurába, ami nézhetővé teszi a filmet. A Pault alakító Mathieu Kassovitznak ezzel szemben eléggé passzív szerepet ad a forgatókönyv, alakja cseppet sincs túldimenzionálva, finom gesztusaival és sallangmentes játékával azonban a színész hitelesen összetett és nagyon emberi szereplőt tud hozni.

Ezt a naiv történetet két főszereplője miatt érdemes megnézni, és azt remélem, legközelebb jobb rendezők jobb forgatókönyvével kényezteti őket a sorsuk. Sylvie Testud pedig szintén megtalálja a saját személyes happy endjét a kamera előtt.