Errefelé még úgy sem jártunk, illetve dehogynem. A helyszínek újak, de a film már egy ideje ugyanaz. A náci múlttal való szembenézés jegyében mostanában már nem a koncentrációs táborok barakkjaiban és a lövészárkok mélyén keresik történeteiket a fiatal német filmesek, hanem a hátország vidékein. Az győz, aki elsőként ér az archívumba, azé a dicsőség, aki elsőként rekonstruálja az ördögi gépezet korábban ismeretlen színtereit. Hitler bunkerjának alaprajza ugyanúgy sikerre vitt már egy játékfilmet, mint Sophie Scholl kihallgatásának részletes jegyzőkönyve, és semmi kétség, hasonló érdeklődés kíséri majd a Führer elit katonáinak iskolaéveit is. A recept megegyezik a korábbiakkal: egyfelől a náci világ kulisszáinak részletgazdag megidézése, másfelől egy flottul elmesélt, meglehetősen hagyományos történet hivatott elnyerni a közönség érdeklődését. A harmadik birodalom lassan ismerősnek ható díszletei között nem először érezhetjük úgy, hogy nem egy - a készítők szándéka szerint - fontos történetbe, hanem valójában szabvány zsánerfilmbe tévedtünk. Szó se róla, egy igazán pedáns és hatásos darabba, mely a katonaiskolás fejlődéstörténetek kliséit toldja meg a náci vezetés kegyetlenségeivel, miközben tehetséges fiatal német színészeket és az SS-egyenruhát már sokadszorra magukra öltő helyi sztárokat juttat drámai magas labdákhoz. A Napola, csakúgy, mint a Sophie Scholl és a Hitler utolsó napjait feldolgozó mozik, jól megcsinált film, melynek kapcsán az iparszerűség és a jó szándék, a hatásvadászat és a múltfeltárás iránti elkötelezettség ugyanazon a napon említendő.
