zene: Hans Zimmer
kiadás éve: 2013
kiadó: WaterTower Records
játékidő: 64:31
A Sylvester Stallone nevével fémjelzett "Felpörgetve" óta nem száguldoztak versenyautók a mozivásznon (amennyiben dokumentumfilm mivolta okán eltekintünk a remekül sikerült "Senná"-tól), ami nem is csoda, hiszen az egykoron szebb időket megélt Renny Harlin akciófilmje csúfos kudarcot vallott, elsősorban azzal, hogy nem próbált komolyan, tisztelettel hozzáállni a témához, csupán szükséges keretként használta fel azt. Pedig szórakoztatni realisztikusan is lehet, amire tökéletes példa Ron Howard "Hajsza a győzelemért"-je, mely a remek színészi játékon és a rendező rátermettségén kívül a jól eltalált forgatókönyvnek (utóbbi "A királynő"-t, továbbá a "Frost/Nixont"-t is jegyző Peter Morgan érdeme) köszönhetően vált élvezetessé azok számára is, akik egyébként nem rajonganak annyira a száguldó cirkuszért. Az alkotógárda igyekezett gondosan ügyelni arra, hogy Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (a Thorként is ismert Chris Hemsworth) párharcát - mely a Forma-1 legemlékezetesebb évadainak egyikét eredményezte - a néző úgy élje át, hogy közben a hetvenes években érezze magát, s a lehető legkevesebb hollywoodi klisés megoldást kapja az arcába.
Howard az elmúlt időszak gyakorlatának megfelelően újfent Hans Zimmerhez fordult segítségért a zenei hangulat megteremtése érdekében. A komponista örömmel vállalta el a projektet, ugyanakkor egy, a nyolcvanas évek végét felidéző déjá vu érzés kerítette hatalmába, az akkori "Miss Daisy sofőrje"-"Fekete eső" duóhoz hasonlóan ugyanis újfent két projekten kellett egyidejűleg dolgoznia, mivel a "Hajsza a győzelemért"-tel kapcsolatos munkálatok egybeestek a "12 év rabszolgaság"-éval. Ám - mindenféle rosszmájúságot mellőzve - ez bizonyára ezúttal nem érintette őt annyira érzékenyen, mint egykoron, lévén mindkét esetben kiegészítő komponisták hadával vette körül magát - jelen kompozíció elkészítésében Lorne Balfe, Bryce Jacobs, Michael Brook, valamint Jasha Klebe álltak az oldalán.
Zimmer ezúttal egy olyan filmmel került szembe, amely ugyan két ellenfélről szól, mégis egyik karaktert sem lehet klasszikus értelemben jónak vagy rossznak nevezni, ilyen megközelítésből ugyanis nincs közöttük különbség. Eltérés csupán a céljuk megvalósításához vezető útban, illetve életvitelükben rejlik: míg Hunt bohém és pofátlan, addig Lauda precíz, megfontolt, s gyakorlatilag hidegen hagyja a száguldó cirkusszal párosuló fény, illetve csillogás. Ebből eredően pedig nem kellett pozitív és negatív témákat felvonultatni, a versengés atmoszférájának érzékeltetése azonban éppúgy elengedhetetlen volt, mint a két pilóta életfelfogásának tükrözése. E cél érdekében Zimmer hátrahagyta a zenekart, és visszanyúlt az elektronikus gyökereihez, melyet rockos hangzással és ambientes elemekkel vegyített, az így kapott eredmény pedig olyan hatást kelt bennem, mintha a megfelelő hangulat létrehozása érdekében a "Fekete eső", a "Thelma és Louise", a "Mint a villám", valamint a "Mission: Impossible 2." score-jait tekintette volna útmutatónak.
Lauda és Hunt párbaja még a Forma 3-ban vette kezdetét, legmozgalmasabb időszaka azonban 1976-ra tevődik, amikor is a világbajnoki címét megvédeni készülő Lauda a Nürnburgringen balesetet szenvedett, melynél nemcsak az ment csodaszámba, hogy élve került ki a lángoló autóból, hanem az is, hogy igen hamar felépült - ahhoz képest, hogy kómába is esett, mindössze két versenyből maradt ki. Hunt ez idő alatt pontozásban megközelítette Laudát, így az utolsó, Japánban tartott nagydíjon dőlt el minden: rajthoz állásukkor mindössze hárompontnyi különbség volt közöttük. Nem meglepő tehát, hogy Howard alkotása is ezen időszakra koncentrál, s miután megtörtént eseményt mutat be, a végkifejlet nem okoz meglepetést a néző számára, éppen ezért különösen fontos szerep hárult a történet tálalására, a megfelelő képi világra, a vágásokra, illetőleg a zenére. Erre Zimmer is ügyelt, s úgy döntött, hogy score-jában különböző stílusú megközelítéssel állítja szembe egymással a két versenyzőt, illetőleg döntően ezek összefésülésével oldja majd meg a futamok okozta adrenalintúltengés érzékeltetését. Lauda egy kimért, visszafogottan heroikus témát kapott, amely az "1976"-ban csendül fel először, s habár elsőre ezt a "Transformers" egyik fel nem használt témájaként könyveltem el, mostanra szertefoszlott ezen előítéletem, amihez elsősorban a "Lost But Won", a "My Best Enemy" és a "Mount Fuji" járultak hozzá, illetve a zúzósan indító "Into the Red" című tétel, melynek második felében csupán néhány pillanat erejéig hallható e motívum, de pont emiatt válik még erősebbé e darab. Hunt jellemét és életvitelét ezzel szemben a pörgős, rockosra vett darabok hivatottak szimbolizálni, melyek az "I Could Show You If You'd Like"-kal veszik kezdetüket, és olyan trackekben bukkannak fel ismét, mint az "Oysters In the Pits", valamint a "20%". A futamokon folytatott küzdelem zenei kíséreténél Zimmer nemcsak a két szereplő témáit vegyítette, hanem bevetette a "Fekete eső"-höz készült muzsikája óta kézjegyének számító vonós osztinátót is. Erre a hibrid megoldásra alapozódott a "Nürburgring", valamint a "Reign", melyek mellett hasonlóan erős akciódarabként jellemezhető még a zseniálisra sikerült "Stopwatch" - "Into the Red" kettős, a "Car Trouble", illetőleg a "For Love" első fele is, amelyekben már nincs kiemelt szerepe az osztinátónak. A drámai szálak először két szösszenet, a "Loose Cannon" és a "Glück" révén képviseltetik magukat, majd a balesetet követő eseményeket nyomon kísérő "Inferno"-ban, illetve a "Mount Fuji"-ban bontakozódnak ki hosszabban, értékelhetőbb formában.
A hetvenes évek hangulatának visszaadásában fontos szerep hárult a betétdalokra is, melyek közül egy csokornyit a WaterTower Records kiadványa is tartogat számunkra, sajnos azonban bizonyos értelemben véve szerencsétlen módon, mivel bele lettek keverve az instrumentális aláfestésbe. A képsoroktól elkülönülve, összesen közel húsz percen keresztül igyekszik Dave Edmunds ("I Hear You Knocking"), Steve Winwood ("Gimme Some Lovin'"), a Mud ("Dyna-Mite"), a Thin Lizzy ("The Rocker"), illetve David Bowie ("Fame") egy-egy slágere visszaadni a kor szellemiségét.
Hans Zimmer idén eddig nem tudott lenyűgözni teljesítményével: "Az acélember" score-ja révén egy szimpla iparosként gondoltam rá, amin némiképp változtatott "A magányos lovas", utóbbiban ugyanis legalább már találtam olyan megmozdulásokat, ami újbóli hallgatásra sarkallt - szemben a Superman-kaland kíséretével, amelyből egy alkalom is elégnek bizonyult számomra. Azt viszont egyáltalán nem reméltem, hogy e csorbát pont egy olyan szerzeménnyel köszörüli majd ki, melynek fő pilléreit nem a szimfonikus zenekarra, hanem az elektronikus elemekre, valamint gitárszólókra helyezi. S ha mindezt nem is illetném úgy a briliáns jelzővel, ahogyan azt Howard teszi a lemezborító belsején olvasható gondolatmenetében, egy remek kikapcsolódást nyújtó, kifejezetten korrekt és stílusos muzsikának tartom, mely kellő adrenalintöltettel, valamint heroizmussal van fűszerezve.
